Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A kisebbségi helyzet kialakulásának körülményei Csehszlovákiában 1918 után

helyen pedig — például Mikuláson és Mar­tinban — 20 ezren alul volt a választási szám. A magyar kisebbséggel szemben alkalma­zott diszkriminatív bánásmód a földreformtör­vény végrehajtásánál mutatkozott meg a leg­súlyosabban. A polgári Csehszlovákiában az 1919. évi 215. számú törvény (az úgynevezett lefoglalás! törvény) alapján több mint 4 mil­lió hektárnyi területet, az összterületnek közel 29 százalékát foglalták le a földreform cél­jaira. A magyarlakta területeken körülbelül 325 000 hektár szántó- és erdőterület került kisajátításra, de ebből a helybeli magyar föld­műves lakosság alig kapott többet, mint 20— 21 százalékot. Az itt kisajátított terület 78— 80 százalékát a cseh és szlovák telepeseknek juttatták azzal a nem titkolt céllal is, hogy a magyarlakta vidék egységes etnikai jellegét megváltoztassák. A DAV magyar nyelvű test­vérlapja, Az Üt a csehszlovákiai részleges polgári földreform céljairól a következőket írta: „A paraszttömegek jorradamasodása mellett még más okok is fennforogtak, melyék a cseh burzsoáziát a földosztásra késztették. A cseh burzsoázia egyrészt a maga, másrészt nemzeti kisebbségeinek feudális arisztokráciá­jától igyekezett úgy megszabadulni, hogy azo­kat nagybirtokaitól, szóval gazdasági hatal­muktól fosztotta meg, s a nagybirtokokat granicsártelepekkel szórta be a nemzetiségi területeken. A telepek mindegyike nemzetiségi területekbe ékelődik. Közülük olyan magyar nemzetiségű területen, ahol a lakosság 80—90 százaléka magyar, összesen 73 telep található, melyek közül mindegyi eléri egy-egy falu ter­jedelmét.“* A magyar földműves lakosságnak a föld­reformból való kisemmizettségét részben egy szégyenteljes „belső“ körülmény is elősegítet­te. „Hogy a földbirtokreform következtében oly sok magyar vált kényért elenné, annak részben magunk vagyunk okai — olvashatjuk az egyik földreformmal foglalkozó cikkben. — A földosztás idején az itteni magyar politikai felfogás ugyanis helytelennek tartotta, hogy a magyarság a földigénylők között legyen“. Valószínű, hogy a földéhes magyar parasztság soraiból kevesen hódoltak be ennek az oktalan politikai sugalmazásnak, és a kisemmizettség döntő okát vitathatatlanul az a körülmény je­lentette, amit a sarlósok úgy fogalmaztak meg, hogy „a földreformtörvény a magyar vidékeken imperialista célokat is szolgált“. A földbirtokosság és a klérus által irányított el­lenzéki magyar politika oszttálydetermináltsá­* Jócsik Lajos: A szlovenszkói földreform mérlege. Az Üt II/8. gát és rafinált érdeknacionalizmusát minden­esetre jól megvilágítja ez a csúnya epizód is: a magyaroknak a „jogtalanul“ kisajátított „ősi rögből“ való földigénylését az ellenzéki kori­feusok azért helytelenítették, mert egyrészt a gyors revízióban reménykedtek, másrészt jól tudták, hogy abban az esetben, ha a ma­gyar parasztság és földmunkásság a földreform juttatásaiból igazságosan részesedik, akkor az ellenzék által kultivált sérelmi politikában a földreformkérdés csak gyenge érvként szere­pelhet. Ez volt az egyik első olyan eset, amikor a csehszlovák államhatalom kisebbségellenes céljait a vele mereven szembehelyezkedő úri magyar ellenzék osztálytaktikája is elősegí­tette. Hasonló volt a helyzet az úgynevezett eskü- kérdésben is, amely nem sokkal az államfor­dulat bekövetkezése után merült fel. A be­rendezkedni kezdő új impérium záros határidőt kitűzve eskü (hűségfogadalom) letételére szó­lította fel a volt magyar területek közhivatal­nokait és közalkalmazottait. Az érdekeltek zöme azon az alapon, hogy az állami hovatar­tozás kérdése még nincs nemzetközi érvényű szabályozással eldöntve, megtagadta az esküt. A csehszlovák hatóságok ezt az egyrészt bi­zonytalanságból, másrészt meggyőződésből fa­kadó és elméleti jogi alapon védhető magatar­tást az új állam elleni demonstrációnak minősítették, és az esküt megtagadókat az állásukból elbocsátották. Az állástvesztettek egy része önként Magyarországra távozott; másik részüket az új állampolgársági törvény (1920. évi 236. sz. te.) életbelépése után utasí­tották ki; az állampolgárságban meghagyott maradék rész pedig a helytelen illetőségi jog­magyarázat következtében ismét a jogbizony­talanság sorsára jutott. Az eskünek, illetve az eskü megtagadásának a kérdése a csehszlovákiai politikai életben és a nemzetközi fórumon is sokáig vita tárgyát képezte. A magyar kormánynak azt a követe­lését, mely szerint az utódállamok az elbocsá­tott köztisztviselőket és közalkalmazottakat kötelesek visszavenni vagy róluk gondoskodni, a békeszerződések megkötésekor elutasították. Az ellenforradalmi magyar kormányok és a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok ennek ellenére mindvégig nyílt sérelmi kérdésként kezelték ezt az ügyet. Akadtak azonban olyan jobboldali politikusok és közírók is, akik a történtekre reálisabban néztek, az eskümeg­tagadást elhibázott lépésnek tartották, és az azt előidéző hagyományos politikai gondolko­zást kárhoztatták. Nagy Emil, volt magyar igazságügyminiszter, a Pesti Napló 1928. ápri­lis 8-i számában közzétett cikkében elmond egy olyan esetet, amikor „egy felvidéki megyei

Next

/
Oldalképek
Tartalom