Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - HAGYOMÁNY - Sziklay László: Darkó István
Sziklay László: Darkó István hagyomány Ősei a Székelyföldről származtak, ő maga Szentendrén született 1902-ben, de ifjúságát már Losoncon töltötte, családját oda vetette az értelmiségiek sorsára akkor is, most is jellemző vándorlás kényszere. Losonc lett hát igazi hazája; idős korában, pesthidegkúti „magányában“ is oda húzza vissza az elszármazottakra mindig jellemző honvágy. Ezt írja — 1965-ben — egyik kis versében; Testvérség, hűség, láz, emlékezet, El nem ereszted soha kezemet, Bánat vagy te szívemre, puha gyolcs: Losonc. Az ifjúságnak szülőföldélménnyé nemesült emléke „röghözkőtött“ íróvá tette Darkó Istvánt; de művei — első verseitől kezdve egészen legnagyobb epikus alkotásáig — mégsem maradtak meg a regionális irodalom szűk keretei között; alig van írása, amelyikben ne tartaná szem előtt a csehszlovákiai s az egész magyarságnak, sőt az egyetemes emberiségnek magasabb szempontjait. Mint lírikus kezdte, de már kora fiatalságában megvolt benne az irodalomszervezés ambíciója is; ő alapította az „A mi lapunk“ című ifjúsági lapot Losoncon, amely később — Scherer Lajos szerkesztésében — a haladó szellemű „második nemzedék“ első megnyilatkozási fórumává lett. Amikor Sziklay Ferenc megszervezte a Kazinczy Kiadóvállalatot, illetőleg Könyv- és Lapkiadó Szövetkezetet, annak is lelkes munkatársa lett. Lapja, a Magyar írás már csak akkor lett a jobboldal színvo- nalatlan szócsövévé, amikor a tiszta szándékú szervezőket és alapítókat mind a szövetkezetből, mind a folyóiratból kimarta a haszonleső, csak az üzlet szempontjait értékelő „kultúrpolitika“. Hányattatások hosszú sora volt az élete továbbra is; két évig Losoncon szerkesztette — Sándor Lászlóval — a „Figyelő“ című haladó szellemű hetilapot. 1938-ban a kassai rádió igazgatója lett; magas színvonalú művelődési központot, magyarokat és szlovákokat békés együttműködésre felszólító hidat akart kiépíteni az országos viszonylatban is szerény adóállomásból. Az egyre erőteljesebben a fasizmus embertelenségei felé sodródó budapesti központ ferde szemmel nézte igényes tevékenységét; ebből az állásából is távoznia kellett. Bevonult katonának, a hadifogság gyötrelmein is átjutott, s 1947-ben el kellett hagynia szülőföldjét. Azóta Pesthidegkúton él, elfeledve és elhagyottan. Pedig mellőzése nemcsak a csehszlovákiai, hanem az egyetemes magyar irodalomnak is vesztesége. A két háború közötti időszak egyik legjelentősebb epikusát vesztettük el, amikor hátat fordítottunk neki. Sokáig úgy élt a köztudatban, mint novellista. Ezt a rövid, az emberi élet mikrokozmoszát bemutató, csattanós műfajt valóban nagy sikerrel művelte; senki sem tudta olyan hatásosan, apró életképekben felvonultatni a csehszlovákiai magyar életnek, Szlovákia életének számos jellegzetes típusát, mint ő. De nem állt meg a rövid műfajnál: regényei is lényegesek, nélkülük jóval szegényebb volna a húszas-harmincas évek képe. Elsősorban a meseszövés s a szerkesztés mestere; erős kézzel tartja össze nagysodrású, az élet bonyolultságát híven ábrázoló cselekményszálait. Aki bármelyik nagyobb alkotását olvasni kezdi, nehezen teszi le mindaddig, amíg a végére nem ér. Nem problémamentes az, amit így az olvasó elé tár, de nem mentes a nehéz életgondokkal gyötrődő író szubjektív világától sem. Legnagyobb művei főhőse a kisebbségi élet megpróbáltatásai közt félresiklott férfi. Darkó már a húszas években is éles szemmel látja, hogy a századelő vidéki „középosztályának“ üres, léha, „fenn az ernyő, nincsen kas“ szemlélete és életmódja az első világháború vihara után az egész magyarságra, szűkebb értelemben véve a csehszlovákiai magyarságra milyen tragikus következményekkel járt. 1928-ban a Szakadékban ennek még csak a sötét oldalát látja: megdöbbentő erővel, apokaliptikus színekkel mutatja be a huszárfőhadnagyból gabona-nagykereskedővé vált Béri Balogh Mihálynak a sorsán, hogy az uralkodó osztály városon is, falun is mennyire lezüllött. Az olvasó mégsem tudja sem Béri Baloghot, sem Reiner Márton: Térdelő, (márvány, 1962)
