Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)
lugasra futtatott szőlőtelepítések. Elfogy a föld mindennemű zöldje, és kezdődik a karszt, a borzalmasan sivár karszt. írni sem lehet erről semmit. Kő, kő, elöl, hátul, oldalt. Fenn az ég, s lent csak kő, szürke kő. Félnapig kanyargunk a kővilágban. Estére már az az érzésem, hogy követ lélegzem. A jugoszláviai utazás legszebb kulisszája Dubrovnik (Raguza), az egykori gazdag városállam. Középkori meseváros, igazi városfallal, bástyákkal, hamisítatlan reneszánszkori házsorokkal és sikátorok szabályos hálózatával. Délről a tenger, északról hegylánc félköre védi a várost. Nemes elhatározásokra, tettekre ösztönző környezet. Shakespeare királydrámáinak jó embereit iryen tiszta • arcú vá-osvárakban képzelem cselekedni és tovább élni. Vannak helységek, amelyekre csak az emberi jóság, tisztaság és szépség jelzői illenek. Dubrovnik ilyen: egyszerűen tiszta, és szigorúan nyílt. Múltjára és szabadságszeretére büszke város. A védőfalak legmagasabb bástyájára valamikor ez volt írva: „Mindennél, aranynál is fontosabb a szabadság“. Nem hős város, de szabadságszerető. Történelme és hagyománya belefér egy szóba: szabadság. Hatalmak versengtek birtoklásáért, Velence, Magyarország; a török birodalom szomjúhozta gazdagságát. Fénykorában háromszáz hajója volt, s az a csodálatos, hogy függetlenségéért gazdagságát áldozta. Hódítók gyámságát tűrte maga fölött, vérlázító adókat fizetett, sarcot követeltek tőle, mint a vesztes ellenségtől. Fizetett, küldte az aranyait, mintsem irabságot tűrjön. Mennyi erősítő példa, a harc mennyi tanulsága régmúltban és jelenben' A városfal sétányáról nézzük a tengert. Jó szofisták módjára a műfordítás indítékairól beszélünk. Egy-egy lefordított mű mennyire illeszkedik bele a más irodalom organizmusába? Mi ösztönzi a fordítót? Személyes ismeretség? Lelki rokonság? Alkati hasonlóság? Látszólag kicsinyes, jelentéktelen „mikrotémák“. Látszólag! De alapjában az ember és irodalom természetrajzáról van szó. A történelem, a természet és a közvetlen emberközelség önkéntelenül is az élet dolgainak természetrajzát idézi. Magunkra, a magunk irodalmára és szellemi ténykedésünkre gondolok. Életfelfogásban, gondolkodásunkban, a művészetről vallott nézeteinkben jelentős eltérést érzek a Jugoszláviában tapasztaltak és a magunk élete között. Az itt látott és érzékelt dolgok izgatok, ingerítők, konfrontálásra késztetők. Hihf több az élet, a gondolkodás, a magatartás természetrajza. Mi megszoktuk az összesítésekben, a végeredményekben történő gondolkodást, az abszolút mértékegységet. A jugoszláviai ország- és irodalomjárás éppen itt kezdi ki az embert: merevüléseket lazít, és a gondolkodás abszolút vonalait semlegesíti. Kételyeket támaszt, ítéleteket módosít, értékek viszonyítására s egyáltalán a viszonylagosság elvének szókincsbe vételére kényszeríti az embert. A dubrovniki sétány a Sztradun. Napjában kétszer, délben és este ellepik a fiatalok. Olyan ez, mint a lepkerajzás. Benne van a természet egyszerűsége s a régmúlt idők arisztokratizmusa. Kötelezően méltóságteljes aktus. Előbb a férfiak jönnek, s néhány perccel utánuk a lányok jelennek meg. A Sztradun ilyenkor előkelő bálterem. A puha zsírkő kockákon alig hallik az ezernyi láb lépéseinek nesze. Jelmez nélküli karnevál felejthetetlen képe . .. Évszázados ruhájuk csak a házaknak van, meg a lámpáknak, minden más mai. Aztán valami ősi ösztön sugallatára szétfoszlik a tünemény, pillanatok alatt kiürül az utca-terem. Volt, nincs ... Aki az Adriához jön, annak dél felé kell fordulnia. A mi kelet- és nyugatnézésünk itt elégtelen, sutává és esetlenné tesz. Ez más történelem-földrajz. Más égtáj, más vérmérséklet. Érzéklése, reflexiói érzékenyebbek. S számunkra ez kimondhatatlanul fontos Mikrovilágunk érzékenységét emeli, növeli ez a környezet. Élmény és gondolatvilágunk új kontaktusokra talál, mozgása felfokozódik! Ez a mozgás pedig egyet jelent számunkra az élettel. Az Adria valószínűtlenül szép. Sziklapartjaiba ókori mondába illő utat vájtak. Mire ezer kilométeres szédítő kanyargások után végére ér az utas, nem fáradtságot érez, hanem a továbbmenés szomjúságát. Jó lenne meghosszabbítani ezt az utat Európán és a világon át. A tengertől csak hátrálva búcsúzhat az ember: hegyek homlokán lépkedni visszafelé, óriás karokkal egybe ölelni eget-földet, a tenger szépségével és csendjével. Jugoszláviától csak így lehet búcsúzni: óriás öleléssel. Ez méltó a tájhoz és az emberekhez is: a mindent egybeölelés.
