Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)

nizmusa értelmüket vesztik. Megnő az egyszerű tárgyak jelentősége. Figyelem: leg­több szempár az óra lapjára tapad. Itt most mindent a percmutatő jelent. Mintha tízezer méter magasságban hánykolódna ez a nagy épület. Az óralap fekete karja félelmetes, a kimondatlan félelem jelképe. A csonka karú percmutató a szupermodern környezet legfontosabb „kicsinysége“. Magyar pilóták csoportjához húzódom. Másodnapja vesztegelnek Belgrádban, Tira­nába tartanak, s a hóvihar „leültette“ őket. Tétlenül tereferélnek. Olykor szavuk szaporodik, majd elkomorodnak. A navigátor félóránként az időjárás alakulása felől érdeklődik. „Tirana nem fogad“ — közli szűkszavúan. A másodpilóta cigarettával kínálja társait. — Hol fogunk vacsorázni? — kérdi tetetett jókedvvel a stewardes. Válasz nélkül hagyják. — Tirana felé mi van még nyitva? — érdeklődik a kapitány. — Titograd! — A szél iránya? — Nem változott. Délkeleti, úgy, mint tegnap. — Elindulunk? — kérdezi félénken a lány. A kapitány szájaszélét rágva gondol­kozik. — Harántszél — mondja maga elé —, az a legrosszabb. Megérkezik a prága—tiranai járat. A gép utasai kínaiak. Megszámolom őket: har- minchárman vannak. Szorosan egymás mellett ülnek a bőrzsámolyokon. Egymáshoz sem szólnak, csak néznek szigorúan maguk elé. Ebben a laza összevisszaságban furcsa látvány ez a feszes szótlanság. Egymáshoz sincs szavuk, mozdulatlan tekintetük mintha láthatatlan tanítómester szavait lesné. Jóformán meg sem melegednek, beszállásra szólítja őket a hangosbemondó. Összevillan a magyar pilóták tekintete, nem értik, isten kísértés: az egyetlen gép, amelyet tovább engednek, a kínaiakat viszi Tirana felé. Szarajevóban dermesztő hideg van. Körös-körül mérges nagy hegyek: a Koševo Romanija. A partizánharcok ismert csatáinak színhelye. Katonadal is maradt emlékül, „Tito a Romaniján vonul át“. Szarajevó számomra félelmetes város. Megnézzük a Gav- rilo Princip-hidat, a Fiatal Bosznia mozgalom múzeumát, Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomát, a Monarchia hatalmas kormányzósági épületét, az újvárost, s végül beleragadunk a Bascsarcsija, a kézműves kisiparosok negyedének szűk siká­toraiba. Szarajevó a bakaföldrajz, a bakatörténelem kezdete. Szarajevó a megdöbbentő ellentétek városa. Működő dzsámik, korszerű kirakatok, a középkorra emlékeztető kézművesipar, kávéházak; olasz, szerb, macedón, szlovén és magyar melódia egyvelege. Történelem, ritmusok, mentalitás, arcok, életforma, jelen és régmúlt, fény és szerénység elképesztő keveredése. Szemnek látványosság, az értelemnek kérdő- és felkiáltójelek sora mindez. Az idegen talán itt kerül leg­közelebb a jugoszláv élet nagy gondjaihoz: az életforma, az életszínvonal megdöbbentő különbségeinek a megértéséhez. Szarajevót festői panoráma öleli körbe, mégsem tudok gyönyörködni. Nem fog meg a város szépsége. Szarajevó lüktető nagyváros, de sikátorpiacain dermedt kezű bosnyák parasztok kínálják a füstölt birkahúst, a tengeri - darát, a babát, s hegyi falvak szegényes élelmiszer-maradékát. Szarajevó komor arcú város, vonásai markáns kemények, mint a környező hegyek sziklaráncai. Szarajevó arca túlságosan élő, szinte ujjhegyekkel tanpintható az évek és események vájta redők. Nyugtalan város. Közép-Európában és a Balkánon kevés a hozzá hasonló hely. Dinamizmusa öröklődő tulajdonság. Ha rokonítani vagy hason­lítani akarom, Gavrilo Princip jut eszembe. Szarajevó nem városok, hanem korszakos események rokona. „Messzi van Európától“, reflexiói mégis ingerülten szenvedélyesek Lázadó város. Belém ugyan másként verték a történelmet, de itt az emlékek és a város közvetlen közelsége erről győz meg: az örök lázadás szükségéről. Kétszer jártam Szarajevóban, egyszer télen, másszor nyáron. Mind a két látogatás vasárnapra esett. Ünnepnapra, amikor kissé lelassul a város. Lelassul és ünneplőbe gombolkozik. Az utcák „forgataga“ ilyenkor nem hozhat izgalomba. Több idő van az ácsorgásra, a nézelődésre, a város szokatlan mozdulatainak a megfigyelésére. Mind a két alkalommal temettek Szarajevóban. Mohamedán módra, visszafojtott szomorúsággal, inkább csak mozdulatokkal sejtetve a gyászt. Engem lehangol a teme­

Next

/
Oldalképek
Tartalom