Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)
a földön vonszolta tovább, lépésről lépésre. Körme alá tolult a föld, ruhája piszkos, lucsikos lett a hótól és a rothadt avartól. Megállt, a földre lapult, s amennyire kalapáló szívétől tehette, lefelé figyelt. A határőrök közeledtek. — Csak kutya ne legyen velük ... Ha kutyát uszítanak rám, végem van ... Ismét mászni kezdett fölfelé. A bőröndöt még mindig maga mellett húzta, rángatta ... Érezte, hogy így nem bírja tovább. Hátrahagyta a bőröndöt, s két kézzel kapaszkodott tovább a meredeken... Merő víz volt már rajta az ing, s gyűrötten tekeredett a derekára... Lövés dörrent, golyó süvített a feje fölött. — Megtalálták a bőröndöt — mondta magában. — Most már biztosaik benne, hogy jó nyomon vannak. Nem kapaszkodhatott tovább, hogy felérjen a tetőre. Felemelkedett a földről, s hátán a teherrel futni kezdett jobb felé, párhuzamosan a hegygerinccel. Tudta, hogy Tardos falu felé közeledik, egyszer Molnárral fentről látták a régi kőbányát és a vincellérházakat. Az erőfeszítéstől elhomályosult a szeme, s néha fának ütközött. Azt gondolta, így egérutat nyer, s távolabb, a kőbánya közelében kezd újra fölfelé kúszni. A kimerültségtől fémes ízt érzett a szájában. Megállt pihenni, s meghallotta az egyik határőr kiáltását. Ledobta a hátizsákot, kigombolta a kabátját, s lihegve tovább futott az előbbi irányban. Szerecsére sűrű volt az erdő, s a puha talaj felfogta léptei zaját. . . Sapkáját a kezében szorongatva, bukdácsolva futott, kabátja két szárnya mellette lebegett. Ismét lövés dörrent. — A háborút megúsztam a hátországban — villant át agyán —, és most itt kell elpusztulnom, ebben az erdőben... Arra nem is akart gondolni, hogy megadja magát. — Holnap visszamegyek Molnárhoz, átviszem az áruját ... Juttat majd valamit a nyereségből... Age quod agis ... Eszeveszetten menekült tovább... Köves, bokros helyre érkezett; nem tudta, mennyi ideje futott, nem volt ereje a tájékozódásra. A köveken megcsúszott a lába, s a mélybe zuhant. Ádám István: tanulmány
