Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)
— Igen, hozok — mondta a lány. Ringó járással kiment a söntésbe. Délután el kellene mennem az öreg Keglovicshoz — tűnődött, amíg a rumot várta. — Azt mondta, tudni szeretné, mi a véleményem a protestáns propagandairatokról... Böbe behozta a rumot, letette eléje. Az ablakhoz ment, félrehúzta az egyik függönyt. Lassan visszajött, leült az asztalhoz. — Nehéz az élet — mondta fáradtan. A lány rákönyökölt az asztalra. — Miért kérdezte, hogy mit csinálok délután? — Fürkészve vizsgálta az areát. — Régóta spórolok magára — felelte. A lány gúnyosan mosolygott. — Viccel? — Nem, nem viccelek. — Felhajt óta a rumot. Viszadugta a kezét a zsebébe. Az utcán siető járókelőket nézte. — Nem fél a szép boltosnétól? — Befejezett ügy — mondta. — Már a múlté. A lány megfogta az asztalon álló palackot, melyen áthatolt a kinti világosság. Valaki bekapcsolta a ventillátort, zümmögve forogni kezdett. — Otthon leszek délután — mondta a lány. — Nem megyek sehová. Az úton autók tülköltek. Egy fiatalasszony gyerekkocsit tolt a járdán. — Mondja, mivel foglalkozik maga? — kérdezte a lány. Elmosolyodott, majd elborult az arca. Az utca hétköznapi forgalmát figyelte. Előrehajolt a lány felé. — Az a mázoló, aki erre ment a létrával, szobákat fest. Én pedig gondolkodom. Ez a foglalkozásom... Beéri ennyivel? „Minden méltóságunk a gondolatban rejlik“, mondta Pascal. — Az ki? — Nem lényeges. — Furcsa fiú maga. — Ügy találja? — Igen. De én nem törődöm vele. — Ennek örülök. Üj vendég jött be az utcáról, a fogasra akasztotta a kalapját és a kabátját. A sálat gondosan összehajtotta. Böbe kényelmesen felkelt, odament az asztalához. Elszedte előle az üres borospalackokat. Felvette a rendelést, s kezében az üvegeikkel a lengőajtó felé tartott. Közben meleg, tapadó pillantással visszanézett a fiúra. A fiú egy kis idő múlva megnézte az óráját. — Fejes már alkalmasint befutott — .gondolta. Felállt, kisétált a söntésbe. . Rudo a pult mögött állt; csak három-négy ember ült a söntésben. Itt sokkal melegebb volt, mint bent a vendéglőben. — Adj egy féldecit! Rudo teletöltötte a poharat, s eléje tolta a bádoglapon. Lekönyökölt a pultra, nézte a pohárban csillogó szeszt... — Mikor mész át legközelebb? — Ma este — felelte. — Miért nem hagyod abba ezt a veszélyes munkát? — Valamiből élni kell. Tudod, hogy anyám nem kap nyugdíjat. — Elintézném, hogy felvegyenek a téglagyárba. — Menj a csodába! — Miért? —■ Tanító vagyok. És nem is akármilyen ... Négy évig tanítottam ... Nem azért iskoláztam, hogy téglát hordjak. . . Kértelek már, hogy hagyjuk ezt a témát. . . Fejes nem volt itt? — Még nem — felelte Rudo. Fejes kisvártatva megérkezett. Bementek a vendéglőbe, leültek az egyik sarokba. — Mikor indulsz? — kérdezte Fejes. Odaintette Böbét, italt rendelt. — Este — válaszolta, mikor Böbe elment az asztaltól. — Remek. Ma este Franto lesz szolgálatban az állomáson. — Ki az?
