Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Lovicsek Béla: Ballada a szerelemről
Miket ki nem talál, csak hogy jöhessen a kanja után, az anyja jóistenit!... Aztán ott ájul- dozna, fetrengene a lábunk előtt, meg bömbölne a fülünkbe, mintha azzal segítene... — Zsidó vagyok! Zsidó vagyok! — sikoltozza Ágnes szinte magánkívül. Boriska néniék alig bírják lefogni. Aztán hirtelen összeesik. — Ne bámulj, szedd a lábad! — löki oldalba géppisztolya csövével Bélát a szakaszvezető. — Állatok! — Ne pofázz, mert az ülepedbe sózok! Béla elhallgat. Az nem lehet, hogy éppen az utolsó pillanatban bukjon le. Tenni kéne valamit, de mit?... Szökésről most szó sem lehet. Egyetlen gyanús mozdulat, és lelövik, mint a kutyát... Ki kell várni a végét! Nem szabad elhamarkodni a dolgot, ki kell várni a végét! Még akkor is történhet valami, amikor már a fal mellé állítják. Sokféleképpen alakulhat a helyzet. Mindig történhet valami... Legalább a pisztolya itt volna a zsebében. Meg sem motozták. Éppen tegnap tette ki a zsebéből. Talán jobb is, hogy nincs nála. Odabent úgyis megmotozzák... Vajon hová viszik? A százados úr elé? Hát mégiscsak szembekerül a fekete kesztyűs rémmel? Úristen, hát mindennek vége!? A polgári iskola felé kanyarodnak. Géppisz- tolyos őr áll a bejáratnál. Szintén nyilaskar- szalagot visel. Két kunkorodó kakastoll leng a sapkájánál... Valamikor ide járt iskolába. Jól ismeri az épület zegét-zugát. Talán igaz sem volt. Mintha nem is lett volna ifjúsága, csak ez a rettenetes jelene... Volt, mert az emlékek közrekapják. Mennyi mindent remélt még akkor az élettől! ... Most vajon mit remélhet? Golyót, semmi mást. Azt beszélik, hogy a fekete kesztyűs csak golyót osztogat... Talán ez az utolsó útja... Gyerekkorában szeretett ide járni. Most fél. Szerette a történelmet, az irodalmat... Most egyetlen verssor sem jut eszébe, pedig menynyit tudott betéve!... Akkoriban vidám kacagástól zsibongott ez a szürke, emeletes épület, most meg komor és fenyegető... Nagyon fél... Nem, nem szabad feladni a reményt! Még az utolsó pillanatban is történhet valami! A folyosó üres. Csak egy őr kongatja bakancsait a tarka kövezeten. Nyamvadt alak. Sovány, mint a gereblye, szinte fénylenek kiálló pofacsontjai. Kinyitnak előtte egy ajtót. Ebbe a terembe járt utolsó éven iskolába. Most üres. Nincsenek padok. Ott ült hátul, az ablak mellett. — Százados úr, Tóth István szakaszvezető alázatosan jelentem, Szirmait elővezettem! — Köszönöm, leléphet! A százados magas, széles vállú, határozottan szép arcú férfi. Szúrós a szeme, fekete a bajusza, enyhén hullámos a haja. A kezén feket& kesztyű, s ragyog a rogyószárú csizmája. Kellemes benyomást kelt. Olyan, mintha a divatlapból lépett volna ki. Szinte elképzelhetetlen, hogy ez az ember kegyetlen is tud lenni. Nem, nem szabad feladni a reményt! A százados rágyújt. Azt is olyan választékos mozdulattal csinálja, mint egy filmszínész. — Honnan szöktél meg? — kérdi csendesen. A hangja is kellemes. Sem támadás, sem fenyegetés nincs benne: lágy, mint a méz. — Nem voltam katona. — Nem voltál?... Nézd, kiskomám, én is azt mondanám a te helyedben, meg el is hinném neked, ha az a fiatalember ott a sarokban nem mondott volna mást. Béla csak most veszi észre, hogy a sarokban ül valaki. Nyomban felismeri, pedig véres és dagadt az arca: Fehér Jancsi, a szabó fia. Most már érti • az összefüggést: ő köpte be* Undorral fordítja el tőle a fejét. — Honnan is szökött meg ez a Szirmai? — kérdi a százados a szabó fiától. — Pestről... Karácsony előtt. A százados halkan felnevet. Mintha dalolna. — Ez már így van, kiskomám... Ne haragudj rá, először ő sem akart beszélni, aztán egy kicsit megsimogattam azt a ronda pofáját, mire megeredt a nyelve... Tudod, nekem van egy kis hibám: sem nőben, sem férfiban nem szeretem a rondát! Ezt meg, szegényt, olyan csúnya pofával áldotta meg a jóisten, hogy az nem közönséges. Kicsit át kellett formálnom... Az ízlésem szerint... — Ismét nevet. Halkan. Kellemesen. Mintha egy dalt fejezne be. Majd Béla elé áll. Egészen közeire. Majd hogy csak össze nem ér az arcuk éle. — Szép szál fiú vagy, kiskomám. Jóképű is. Vagány. Van benned valami. Valami nem mindennapi. Ügy vélem, rajtad nincs semmi igazítanivaló... Szóval te nem voltál katona? — Nem. — Rendben van... Told csak le a nadrágodat! Béla nem tudja, mire vélni a parancsot. Értetlenül néz egy kis ideig a századosra, s bizonytalan, lassú mozdulatai lazítja meg a nadrágszíját. — No, tán csak nem vagy szégyenlős?... Ejnye, ejnye! A nadrágodat mondtam, kiskomám! Béla leereszti a nadrágját. — Látod, látod, kiskomám. A gatyád bizony kincstári. Nézd csak meg, hogyan virít rajta a fekete kincstári pecsét!... Szóval: Pestről szöktél meg az első harckocsiezredtől. Bizo
