Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Gondolatpárhuzamok

rozottan elutasítja, és az ellentéttel együtt tárgyalja (vö. Fábián—Szathmári—Terestyéni: A magyar stilisztika vázlata. Tankönyvkiadó, Bp. 1958: 274). Az is téves felfogásnak tűnik, hogy Miko az anaforát (=előismétlés), az epi- forát ( = utóismétlés) és a szimplákét (=egy- befonódás) különválasztja a gondolatpárhu­zamtól, s önállóan, ettől függetlenül foglal­kozik velük. Ez azért látszik így helytelennek, mert mindhárom alakzat a mondatpárhuzam velejárójaként jelentkezik a költői stílusban (vö. Gondolatpárhuzam. A magyar stilisztika útja. Bp., 439—40). Természetesen a párhuzam ezek nélkül is lehet expresszív hatású, mégis kivált ilyen példákra támaszkodva igyekszem bemutatni a mondatpárhuzamnak mint jelleg­zetes stiláris eszköznek gyakori előfordulását a modern irodalomban. Már a sokat idézett Vörösmarty-versben, az Országházában is az anafora vagy előismétlés szolgáltatja és váltja ki a mondatok párhuzamos elrendezését: Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok. A felmerült problémák eldöntését és tisztá­zását nem tartom feladatomnak, ennek elle­nére ésszerűbbnek és helyesebbnek vélem a magyar szakirodalomban használt felosztást követni, annál is inkább, mert észrevételeim s megfigyeléseim magyar nyelvű példákra, idé­zetekre korlátozódnak. írásom végső célját is előrebocsátom: röviden vázolni akarom, hogy a gondolatpárhuzam ma gyakrabban fordul elő az irodalmi művekben, mint régebben; ennek persze megvannak az okai, s ezeket is részben érintem. Először prózai előfordulását veszem vizsgálat alá, és csak azután térek ki a költé­szetben meglevő párhuzamok elemzésére s bon­colgatására. Az eddigi stilisztikai vagy irodalomelméleti szakirodalom a parallelizmusra főképpen a költészetből választott ki idézeteket, s azok alapján illusztrálta a mondatpárhuzamot. A magyar stilisztika vázlata szerzői szintén ha­sonló eljárást s módszert alkalmaztak (i. m. 274—75); bemutatták szépprózai használatát, de csak mellékesen, majdhogynem említésként. Nem bizonyul teljesen kielégítőnek az sem, hogy a felhozott példa Móricz Zsigmond egyik elbeszéléséből való, tehát olyan írótól szár­mazik, akinek — s ehhez aligha fér kétség — halhatatlan művészete leírási-ábrázolási szem­pontból mégsem közelíti meg az újabb iro­dalom filmszerűen pergő eseménysorozataiban mutatkozó s abból eredő stílussajátságokat. A gondolatpárhuzam a modern irodalomban ugyanis inkább a történés mozgalmasságának s dinamizmusának ábrázolását szolgáló formai és stiláris kellék, mintsem az egy szó vagy szókapcsolat köré csoportosuló gondolatok ki- vetítési-leírási módja. Manapság azt tapasz­taljuk, hogy az író egy szó vagy szókapcsolat asszociációs láncolatát, rokonképzetek egész sorát köti össze párhuzamos szerkesztéssel, mondatok felsorakoztatásával. Ennek bizonyí­tására Szabó Dezső stílusának tüzetesebb elemzése is lehetőséget nyújtana. Lássunk egy példát tőle! „ ... Anizs Péter szelíd mosolygással mondta maga elé: — Megyek haza. Ne várjanak azok a sze­gény gyermekek s szegény jó feleségem se aggódjék. Es megindult, csendes, nyugodt léptekkel, mosolyogva. És megnyílnak az ajtók és kitá­rulnak a kapuk. És megy utána nagy áhítattal az ügyész, két karjával magasba tartva a kö­telet, mint vert szivek titokzatos vágyát. És megy utána a hóhér, megy a védőügyvéd, mennek a bírák, megy mindenki.“ (Szabó De­zső: A kötél legendája. Bp., 1934. Ludas Matyi Kiadó. 59). Az író az idézett szövegrészben mozdulatlan állapotból indítja el hősét, Anizs Pált; a törté­nést viszont már gondolatpárhuzamokkal ecse­teli. A mozgalmasságot és folytonosságot első­sorban az ismétlődő szavakkal, az és kötőszó négyszeri mondat eleji elhelyezésével és a megy cselekvő ige többszöri visszatérésével érzékelteti; a történésláncolatot ezekkel szövi tovább s kapcsolja össze. A gondolatpárhuzam nagyfokú elterjedését minden bizonnyal Hemingway művészetének népszerűsége is elősegítette. Az egyszerű le­írásra, a puszta lényegadásra irányuló, szinte már „irodalomellenes“ törekvései arra kény­szerítették, hogy mondanivalóját epizód jel­legű képekben adagolja, filmszerűen pergesse le. Viszont ha a részletkép egy központi gon­dolatot tartalmaz, akkor ez törvényszerűen párhuzamos mondatszövést, hasonló szerkesz­tést kíván. Ezzel egyetemben rendszerint azo­nos mondathangsúlyú, esetleg hanglejtésű mondatok következnek egymás után, s ez is hatásos stilisztikai eszközzé válhat. S ez nem­egyszer tényleg a gondolatpárhuzamnak tulaj­donítható. Hemingway stílusának eme sajátos­sága sokkal inkább jelentkezik későbbi műveiben, de már korábbi alkotásaiban is fel­felbukkan itt-ott. „Baszk útitársaim közül ketten bejöttek a boltba, s mindenáron meg akartak vendégel­ni bennünket. így hát fizettek nekünk egy- egy pohárral, aztán mi fizettünk nekik egy- egy pohárral, aztán megveregették a hátunkat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom