Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Mécs László lírája

írta róla, Hogy -költészete: Isten mosolya. Egyik versében mondja Mécs, hogy nem tudta, merre menjen. „Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja“, „A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt“; Mécs László az utóbbit választotta. Nyugtalansága nem világosságot, hanem bizonytalanságot szült. Sokat és gyorsan irt, alig ülepedett le benne az élmény, már verssé változtatta. Nagyon sok Mécs-vers emiatt laza vázlatnak tetszik, hiányzik a költő kötelező ízlése, szigorú judíciuma. Szógazdagsága és izgalma mellé nem szegődött útitársnak a költői fegyelem. Lát verseibe beszüremlik a valóságos társadalmi élet nem egy mozzanata, Mécs László lírája hovatovább irreális, misztikus és transzcendentális lesz, de e misztika eléggé híg légkörű, képek helyett inkább igéi maradnak emlékezetünkben. Szüntelen csodálkozik, szüntelen prédikál. Fogékonysága nem tudott kitérni a legkisebb élménymorzsa elől sem, nem válogatott, verselt mindenáron, Szlovákia magyar kántorává vált, s ezt a szó legnemesebb értelmében mondom. Olcsó játék volna, ha alábecsülném ezt a kántori éneket, nem alábecsülöm, megbecsülöm, mert volt benne mindig megbecsülnivaló. Áradás, valóságos tavaszi árvíz a Mécs-líra. Nem visszfénye életünknek, nem formálója magatartásunknak. Somolygó képei, egyházias látomásai, játékos ötletei nem voltak folytatásai a Hajnali harengszó költészetének.

Második verskötetének címadó és bevezető verse, a Rabszolgák énekelnek, már elvont rabszolgákról szól, nem közép-európai emberekről, hanem merő jelképekről. Mindnyájan rabszolgák vagyunk, közli Mécs, rabszolgatartónk neve: az Élet. Holott láthatta s látta a költő a konkrét rabszolgaságot, bármerre nr'zett abban a két világháború közötti korszakban, amikor sűrű szavalóút- jain Pozsonytól Brassóig s Ungvártól a Dráváig bejárta, miként miaga állapítja meg, egy új Tinódi gyanánt, a magyarok világát. Mindenütt bemutatta lírai önarcképeit, mindenütt meghirdette, hogy „így élni nem lehet“, hanem:

„Testvér, tisztulni izibe

Menjünk Asszizibe!"

Szegénynek kell lenni és alázatosnak, hirdeti Szent Ferenc nyomán, nincs más megváltás az emberek számára. Még sem vált új Poverellóvá, ehhez túlságosan vérbő lény volt, és túlságosan sárosi fiú, ellentéte az olasz aszkétának. Szent Ferencből a derűt azonban megvalósította. A derű fényjátéka jellemzi katolikus költőként Mécs Lászlót, az ő Istene

édes tenyerű, szeméből harmat hull, az mossa tisztára a költő szivét, sebek helyére virágot rak, s

„ragyog ribizkeszínü holdként a szívem Isten tenyerén.

A csillagok merengve úsznak a csönd boldog, szent tengerén."

Csak lírai felületen siklott, mélyre nem szállt? Leszállt a felületről, leereszkedett a filozófiai rétegekbe is, hogy borzongón érezze az élet és halál játékát. Lényegében istenes költészete vitaiizmust mutat. Nem csoda, hogy a neokatolikus poézis franciául és németül egyaránt megbecsüli Mécs Lászlót. Emberséget vállaló, keresztény hitet terjesztő rendeltetéséhez hű maradt, határtalanul hű. Ebből a szempontból ez a líra csak pozitiven értékelhető. Sajnos, társadalmi igényeink szempontjából Mécs költészete egyre kevesebbet jelentett. Ha aztán külső hatásra politikai versírásba is elkalandozott, majdnem mindig gyermeteg dolgokat írt, ilyesféléket:

„Hajnalodik, harmatozik, mindenkinek hajnalodik: német sógor barázdát vág, gyárat épít, könyvet termel, a cseh szatócs szatócskodik, angol szomszéd kincset vermel,

— Magyar János álmodozik: délibáb paripát nyergei."

A szlovákiai magyar társadalom sugallata nem érte közvetlenül, vagy ha érte is: a költő elzárkózott tőle. Minden társadalmi problémára egyetlen megoldást tudott ajánlani: a katolikus vallás vigasztalását. Innen van, hogy a társadalmi kérdésekkel küszködő, a szlovák—magyar együttélés konok csomóit bontogató ifjúságnak Mécs László keveset tudott adni költői fejlődésének derekán. Az a szocialista tájékozódású lírai mondanivaló ugyanis realista állásfoglalást követelt, nem eszményésítést. Győry Dezső éppen ezt a realitást tudta érzékeltetni, sűrűn, vastagon, élő idegekkel. Ezért került az idősebb s korábban jelentkező Mécs László fölébe. Győry hitelesítette Szlovákiát, patriotizmusunkat, közép-európai népi-nemzeti megbékélést gerjesztő morális magatartásunkat, s más írástudókkal együtt: szocialista mivoltunkat. Mécset viszont saját küszködő gazdagsága, szakadatlan lírizáló izgalma, kenetes prédikálása, gyermekkorából visszaszálló szlovák hiedelemvilága, az emberi együttélés tarthatatlan módozatai ellen csak egyházi és konzervatív magyar politikai tiltakozása: konok antirealistává tette. Pedig Mécs úgy