Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Lovicsek Béla: Ballada a szerelemről
Lovicsek Béla ballada a szerelemről Ezerkilencszáznegyvennégy december hu- szonnegyedike. Hidegre fordult az idő. Csontkeményre fagyott a latyak és a sár. A zúzma- rás fák menyasszonyruhába öltöztetett lányok. Dél tájban néhány percre kisüt a nap: tompa, fáradt fényt szór a ködfüggönyön át. Pest alatt most már szünet nélkül szólnak a fegyverek. Felszakadt a nagy csendesség: pokollá változott a világ ... A bécsi műúton sebesen száguld a sebesült- szállító kocsi, bár nagy a forgalom. Tankok dübörögnek, gépkocsioszlopok zümmögnek, gyalogosok hosszú sora kígyózik, légelhárító ütegek ássák be magukat. Minden jel arra mutat, hogy most már végérvényesen megindult a Pestért folyó harc. Csak el innen, minél előbb és minél távolabbra! Karcsi ügyes, szakavatott kézzel vezeti a kocsit Ágnes a tizedeshez lapul. Remeg a félelemtől. Az ülés alatt a kézigránátok, az ülésen a géppisztoly, nyitva a tizedes és a sofőr pisztolytáskája is. Minden eshetőségre felkészültek. — Meddig megyünk a kocsival, Karcsi? -r- kérdi a tizedes. Szabad jobb kezével cigarettát dug a szája sarkába. — Majd meglátjuk — feleli a sofőr. — Ha az esztergomi hidon át tudunk menni, akkor hazáig ... Gyújtsatok meg nekem is egy cigarettát! — Félek — súgja a lány. — Nem szabad félni. — Én mégis félek. — Csacsi vagy — mondja a tizedes köny- nyedén, de a szeme és az arca mást mond: neki se mindegy! — Én is rágyújtanék. — Tessék! ... Ahogy így elnézem magam, elég jóvágású sebesült lett belőlem — mondja a tizedes. Tréfálni próbál, hogy feloldja a komor hangulatot. — A valamirevaló sebesült legalább nyögni tud, de te semmit. Vigyorogsz, mint akinek igen jól kelt a kölese. — Fütyülj egy nótát!... — Ilyen forgalomban nem áll füttyre a szám... Éppen most karambolozzak? Legalább Esztergomig érjünk el ép bőrrel! ... Ott meg aztán legfeljebb a Dunába lökjük a kocsit, és gyalog megyünk tovább. Onnan már csukott szemmel is hazatalálunk ... Az út szélén két honvéd áll, és integet, hogy álljanak meg. Nyilván ők is lógnak. Mintha az egyik sebesült volna. — Megállják? — kérdi a sofőr. — Ne! Nem kockáztathatunk most semmit. Később három apáca integet. — Megállják? — kérdi újra. — Hajts csak tovább!... Ők ráérnek. Ügyis keveset gyalogoltak még életükben. — Szegények! — mondja Ágnes. — Hiába... Nem szedhetjük föl az összes menekülőt. A nyílt parancs szerint nekünk most sürgős az utunk, nem ácsoroghatunk. — Nagyon sürgős! — feleli a sofőr, de olyan formán, mintha a fogát húznák. — Hanem a lakodalmadba meghívsz? — Meg. Nálad nélkül meg sem tartom. — Kimulatjuk a lelkünket! — mondja a tizedes. Fene vigye el ezt a kötést, de kényelmetlen! ... Már teljesen elzsibbadt a karom. Az úton csak nem ritkul a zsúfoltság. Sőt: egymás hegyén-hátán a járművek, emberek. Művészet köztük átkígyózni. — Te, Karcsi! Valami nem stimmel. — Ne>kem is gyanús. Minden ember és jármű szembe jön... Csak nem vágták át az utat az oroszok? — Más sem hiányzik! ... Nézz csak oda, jól előre! ... Fel a levegőbe! — Repülők! — Zuhanóbombázók!.. . Nézd csak! Le-le- csapnak, mint a sasok... Biztosan az utat veretik. Mit gondolsz? — Nem tudom. Ágnes egyik férfiról a másikra néz. A szemében rémület ül. Már-már elsírja magát. — Mi lesz most? — Semmi. Megyünk. Hazáig meg sem állunk! ... Pilisvörösvár után olyan nagy a torlódás, szinte lehetetlen áthatolni rajta. Minden a feje tetején áll. De Karcsi nagyon ügyesen
