Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Fukári Valéria: Romain Rolland idézése születésének századik évfordulóján

milyen feszítő erőket fognak össze. Ennek a nemes és a legnagyobb mértékben emberi építménynek az a titka, hogy az emberi lét mélyén ható gondolati és erkölcsi energiáknak teljes és szilárd rendszerére épül. Nyissunk rá ajtót, s az egy személyben építmény és építész Romáin Rolland belső utazásainak úti­társaként járjuk meg emberi küzdelmeinek útját! Az ifjú Rolland nem tud dönteni: zenész legyen-e, vagy történész. Kitűnő zongorista, s a zene egyik fő forrása belső életének, de szülei kívánságára és kenyérkereseti okokból a tanárképző főiskolát végezte el, s itt törté­nelemből szakvizsgázott. Huszonegy éves korá­ban azt tervezi, hogy megírja a „realista in­tuíció nagy horderejű történelmét“, azaz olyan művet a 'történelemről, amely szilárdan tá­maszkodik a dokumentumokra, de a lélek realista intuíciójával kelti ezeket életre. A mű témája a XVI. századbeli vallásháborúk törté­nete, „az emberiség egyik legeröszakosabb és legviharosabb dulakodása“ lett volna. Noha ezt a tervét nem valósítja meg (munkássága szakterületét nem a történelem, hanem a ze­netörténet és zeneesztétika alkotja), a törté­nelem szigorú iskolája segítségére van élete küzdelmeiben, és gazdag tevékenységében. Belőle meríti kíméletlenül realista látásmódját, az illúziók nélküli, pontos orientációt az em­beri természetben ugyanúgy, mint az emberi faj fejlődésében. Ez a realizmus Rolland hu­manizmusának mindvégig egyik alkotóeleme lesz, éppúgy, mint az általában ezzel össze­egyeztethetetlennek vélt erkölcsi heroizmus, amelyet az emberi lélek erőiből teremt. A kettő egyesülése adja meg Rolland életének és mű­vének legtöbbet csodált (vagy a legkevésbé értett) alapvető vonását: a semmit nem szépí­tő realista látásmód és az erkölcsi nagyság szoros együvé tartozását. A történelem realista iskolája mellé az ifjú Rolland szelleme komoly szigorral keresi és járja meg a lélek nagyságának iskoláját is. Az erkölcsi erő kimeríthetetlen forrásvidékét leli meg a művészet géniuszainak történelmé- ban. Tervbe veszi, hogy megírja életrajzukat. Közülük az első, „Beethoven élete", 1903-ban jelenik meg, és meghozza az akkor már 15 éve író szerzőjének a kései világhírt. „Nagy­ság nélküli materializmus nehezedik a gon­dolkodásra“ — írja Rolland a mű előszavában 1902-ben. — „Megbénítja a kormányok és az emberek tetterejét. A világot saját bölcs és hitvány egoizmusa fojtja meg. Nyissuk ki az ablakot. Hadd áradjon be friss levegő. Szívjuk magunkba a hősök leheletét... a nagy szel­lemeket, akik a jóért szenvedtek... Ahol nem nagy a jellem, ott nem lehet szó emberről, sem nagy művészről, sem a tettek nagy em­beréről ... A siker kevéssé érdekel bennünket. Nagynak lenni, nem pedig látszani, erről van szó“. Ezt az egész életre szóló kijelentést meg­előzően vívja meg szellemi szabadságharcát a harmóniáért, amely a Rollamd-építmény ku­polája lesz. Mély lelki szenvedés és belső konfliktusok közéből emelkedik ki „.. . .a líra húrjainak harmóniája. Bevésődött a mágikus szó: Rend. Legmagasabb fokú szabadsága a felszabadult szellemnek, amely megvilágítja a szív zűrzavaros anarchiáját...“ A belső rend megteremtése adja meg a gondolat és a tett együttes megvalósulhatóságát: „Nagyon biz­tosaknak kell lennünk dolgunkban és sebekkel bontottaknak, hogy eljussunk ehhez a ket­tős, párhuzamos létezéshez: harcosnak lenni a dulakodásban és szellemnek, aki a dulakoäás fölött áll. Es egyiket sem rövidíteni meg a két egzisztencia közül. Mert mindkettőnek joga van a létezéshez. Az egyik a kor pillanatát éli, amelyben létünk kijelöltetett, a másik örökkévalóságunkat tarja fenn". E felszaba­dító felismerés pillanatából Rolland kedvelt jelmondtává válik a nagy antik dialektikus összegező törvénye: „Eljutni a két ellentétes erő harmóniájához... Hérakleitosz szava a sorsom refrénje, az életem leitmotívja". A megtalált harmónia Rolland számára két er­kölcsi vezérelv — az „egy a mindenkiért" elv és a „szellem függetlensége“ elv talaján áll. íme, Romain Rolland humanizmusának fő pillérei, amelyekből szükségszerűen nő ki a belső emberi értékek rendszerének egész szövevénye. Szilárddá az az erkölcsi impera­tívusz kovácsolja, amely szerint ezeknek az értékeknek, mint egy szentélynek, szinte val­lásos tisztelet jár ki. Mindenekelőtt az igaz­ságnak, ahogy egyik regényének megfogalma­zásában olvashatjuk: „Tiszteljétek az igaz­ságot! ... Legyetek igazak'. Nincs lelkiisme­ret, nincs magasrendü élet, nincs képesség az önfeláldozásra, nincs nemesség az igazság­nak vallásos, rideg és szigorú tisztelete nél­kül. Gyakoroljátok ezt a nehéz kötelességet. A hamisság előbb rontja meg azt, aki él vele, mintsem legyőzné az ellenfelet... Az ember •lényege az a csodálatos képessége, hogy ke­resse az igazságot, meglássa, szeresse és feláldozza magát érte.“ Elérkeztünk az állomáshoz, ahonnan az út már kifelé vezet. A továbbiakban kísérjük figyelemmel, hogyan világosodik meg e fen­

Next

/
Oldalképek
Tartalom