Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Az avantgarde alkonya
folyóiratszemle az avantgarde alkonya A Slovenské pohľady 2. számában több tanulmány is foglalkozik az avantgarde és a modern próza kérdéseivel. Milan Hamada korunk és az avantgarde viszonyát elemzi, elsősorban azt a kérdést, honnan, merre és hová fejlődött a modernista művészet az elmúlt húsz esztendő alatt, mik voltak egykor és mik ma a céljai. Szerinte — és sokak szerint — a modern művészet avantgardista ideológiája megszűnőben van. A mesterségesen előidézett sokkokkal, ingerléssel és magamutogatással dolgozó avant- garde-ot elsöpörte a nála sokkalta ingerlőbb és megrázóbb valóság — a világháború. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a két háború közti avantgarde teljes egészében negatív jelenség volt. Olyan korban született és virágzott ugyanis, amikor nem bomlott meg teljesen a racionális és irracionális elemek, az egyén és a társadalom, az ész és a képzelet közti viszony, hanem amikor feszültség, tehát kapcsolat állt fenn közöttük. A szkepszis és a társadalmi változások nem jelentették egyszersmind az ember, sőt az egész emberiség pusztulását. A költő egyszerre hirdette, hogy a költészet az intellektus csődje, de ünneplése is. A költői és képzőművészeti destrukció inkább csak játék volt. A művész kételyeket támasztott, lerombolta a régi struktúrákat, viszonyokat, és olyan költői törvényeket keresett, amelyek képesek volnának új esztétikai információk közvetítésére. Itt tehát új autonóm esztétikai valóság megteremtéséről volt szó, amit a művész az objektív valósággal szembeállított. Az esztétikai valóság nem tanulmányozta, nem elemezte az objektív valóságot, hanem mellette, esetleg fölötte állt, birtokába vette, a létező esztétikai értékeket újabb meglepetésekkel szaporította. Alapja a játék volt, ez azonban néha komolyba fordult, mert az emberi személyiség bomlása tovább folyt, és az új irányzatok újra meg újra merítettek belőle, hogy leküzdjék a bomlást. A szlovák prózában ez a fordulat a szürrealista Rudo Fábrynál következett be legmarkánsabban a háború folyamán. Végül is a háború és az azt követő évek bomlasztották fel a szürrealizmust, a poetizmust, s a művészet fejlődését a filozófia, különösen az egzisztencializmus felé taszították. Az új kor felismerhetetlenül összezavarta az élet racionális és irracionális elemeit, amelyek eddig ingadozó, de mégiscsak kiegyensúlyozott helyzetben voltak. S így, szemtől szembe az ijesztő valósággal, a művész végképp tehetetlen helyzetbe került. A legfantasztikusabb költői képzet is csődöt mondott, erőtlenné vált. A valóságon eluralkodó irracionális erők meghaladták a költői képzetek irracionalitását, amely ezáltal küldetését vesztette — képtelenné vált az ember felszabadítására. A művészet ebben a helyzetben kénytelen volt szembefordulni az élet irracionalizmusával, hogy eligazodjon benne, hogy elemezhesse. Nem az már a feladata, hogy bomlasszon, destruáljon, hanem hogy választ adjon a tényleges destrukcióra, a kifosztott, értelmetlen világra, keresse az elveszett értelmet, az új rendet, az új emberséget. S ezzel a klasszikus avantgarde megszűnik létezni. Amíg tehát a korábbi művészetet a kifejezési eiszközök, illetve a közlés eszközeinek a válsága jellemezte, a második világháború után maga a közlés került válságba. Amíg a két háború közti avantgarde legfőbb célja az volt, hogy kétségbe vonja a nyelvet, a logikai és nyelvtani viszonylatokat, kiszabadítsa a szót a szilárd jelentéstani kapcsolatokból, és váratlan, alogikus helyzetekbe állítsa, a háború után olyan relációkat igyekszik találni a nyelvben, amelyek a világról és az emberről nyert ismereteket minden bonyolultságukban közvetíteni tudják. Az új költészet formai lényege, bármennyire bonyolult és rejtjeles legyen, a szilárd formára való törekvés — a destrukcióval é-= a rombolással szemben. Döntő fontosságú itt a közeledés folyamata, csakhogy ez a Közeledés a bonyolult szerkezetű művészet és a bonyolult valóság kö
