Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója
Dame László az irodalom és a stílus funkciója (Bevezető egy sorozathoz) Rövid, mindössze talán nyolcnapos reguláris katonaságom alatt, még 1944 vége felé, egyetlen dolgot tanultam csak meg a hadtudományokból: hogy aki a „körletbe“ belép, az mutatkozzon be, és jelentse: mit akar. (Akár szimbolikusnak is tekinthetném, hogy amikor valahol Vecsés körül járt már a front, Budapesten a kiképző őrmestereknek még ez volt a legfőbb gondjuk; — de nem erről akarok beszélni, s nem is ezért hagytam ott őket oly rövid idő után, búcsú nélkül.) Nos: jövevény vagyok a „körletben“, a szlovákiai magyar irodalom stílusvizsgálatának területén. Hogy mégis bele merek vágni, arra főleg az adta és adja belém a bátorságot, hogy magában a stílusvizsgálatban azért nem vagyok újoncnak számítható, s e területen felmutatott eredményeim talán nem is pusztán mennyiségiek. Csak a számoknál maradva: jó huszonöt éves nyelvészeti munkálkodásomnak főleg utóbbi másfél évtizedében egyre többször s növekvő szenvedéllyel rándultam át erre a területre, mígnem ideát erkölcsi kötelességemmé tevődött lassan, hogy bíráló és serkentő szóval részt vállaljak annak a kisebb közösségnek irodalmi életében is, amelynek nyelvinyelvészeti képzése átmenetileg hivatali feladatom. Persze teljesen egyetértek Fábry Zoltánnal, e regionális irodalomnak európai szintű dajkájával, hogy „Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként állandó- a n gyakorolja, rendszeresen és rendteremtőn“ (Emberek az embertelenségben, 7. oldal; idézve: Harmadvirágzás, 8. oldal); s bár egyetérteni nem föltétlenül jelent annyit, mint bírni is az iramot, mégis azon igyekszem majd, hogy folyamatosan tarthassam a szlovákiai magyar irodalommal ezt az újonnan felvett kapcsolatot. Ezért az alcím. Ámde, mint tőről metszett magyarországinak, ide érkezésemig nekem is „terra incognita“ volt ez az itteni irodalom, s meglehetősen ismeretlen az az élet is, amelyet ez tükröz és alakít egyszerre. De ennek a kívülről való bekapcsolódásnak talán előnyös vonása és eredmény® lesz, hogy így szélesebb az összehasonlítási alap, s megfigyeléseim nem tapadnak pusztán „a szlovákiai magyar irodalom házi ügyei“-hezí (Harmadvirágzás, 8. lap), hanem kitekinthetek bennük a magyar stílusra, sőt a szocialista realizmus stílusproblémáira általánosságban is. Persze a pudingnak az a próbája, hogy meg lehet-e enni: a nagy szándékoknak csak a megvalósítás aranykészlete ad reális fedezetet. És tudom: ha valóban sikerülne is egyet- mást tisztáznom a továbbiakban, az korántsem pusztán a magam érdeme. A mai stílusvizsgálónak két oldalról is elébe siet a történelem, fellépését két mozzanattal is sürgetően igenlí és igényli a kor. Az egyik, általánosabb: hogy- a magyar irodalom és irodalomkritika (s talán nem is csak a magyar) mostanában jutott el a stílus, az irodalmi-művészi forma jelentőségéneik újból való felismeréséig (lásd csak a Kritika c. folyóirat néhány legutóbbi számát; az 1965. márciusiban Mártinké András, az: áprilisiban Szabó György cikkét; vagy az Élet és Irodalomnak e fogalmazás pillanatában legfrissebb példányát, az 1965. június 5-it„ amelyben Pándi Pál is sürgeti a formavizsgálat rehabilitációját, illetőleg a marxista forma- vizsgálat megszületését). A másik mozzanat, ami sajátosabb, de épp ezért közelebbi is: hogy a szlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzási“ korszaka mostanában lépett fejlődésének arra a fokára, amelyikben „egyes műfaji területeken kialakulóban van már a minőségi kristályosodáshoz szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság“, amivel „szükségszerűen együtt jár a kritika módsze
