Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

ból. A jelen feltétele a múlt. A nemzet emlékezése gondolkozásának és tetteinek vezérfonala. Az, mint klasszikusunk mondja: „a mélybe lefektetve“, egyúttal motor és fék, előrelendítő és tehertétel is.

Milyen a mi nemzeti emlékezésünk? Hol vannak elrejtve a mi előrelendítő erőink és tehertételeink? Miben van a mi történelmünk fejlődésének sajátossága? És — félek megkérdezni: mi ezeknek az értelmük?

A mi nemzeti emlékezésünk hihetetlenül fiatal. Régmúlt gyermekkoromban élt Hnúšťán egy bizonyos Hruška úr, talán már százéves is volt; tegeződött Franciscivel és Daxnerreí, védte a templomot a magyar csendőrökkel szemben az egységesítési harcokban; Štúr még nem folytatta tanulmányait, amikor ő született. Olyan fiatalok vagyunk, hogy fizikailag megtapinthatjuk saját születésünket. Mi, öreg

ebbek még ismertük az egyházi iskolákat, a szlovák nyelv utolsó hadállásait; az igazi tajtékpipát, az öreg tanítókat, akik szenvedtek a nemzetért; és olyanok voltak, mintha Va- janskýból nyírták volna őket ki. Világosan éreztük az utódlást, nemzeti létünk összefonódását múltunkkal. Éreztük: a mi nemzeti emlékezésünk érzetek komplexuma, és nem megismerés eredménye. Valamilyen versecs- kék; a példaadó férfiak arcképei, melyek homályosak voltak, mint az öreg ikonok képei, a szenvedés és az igazságtalanság: számos felingerlésre alkalmas pont; ifjúi gesztus és keserű kétségbeesés, lelkes mámor és mély fájdalom; lázas tevékenység kirobbanásai és hosszan tartó henyélés; világot átölelő nemes gesztus és a pletykák kicsinyessége; és ’mindig — kicsiség és szegénység. így tehát ösz- szefoglalásul és végül is: Én büszke vagyok, hogy szlovák vagyok. De — mire is legyünk büszkék?

Kezdetben volt az ige. És az ige Stúrnál volt. A mi nemzeti történelmünk elsősorban nem nagy történelmi megmozdulások, katonai, szociális és politikai változások története; mindenekelőtt az írott szó története. Az irodalom egyszersmind publicisztika és politika; a politika főként az irodalom és a publicisztika keretei közt mozog. Ez a kétlakiság adottság, a történeti szükségszerűségben gyökerezik: csaknem valamennyi szlovák politikus ír verseket, prózát, drámát; csaknem valamennyi szlovák író kénytelen volt politizálni. Az írott szó mindent helyettesített — mindent, amink nem volt, tábornokokat és hadvezéreket, képviselőket és minisztereket, szociális és gazdasági intézményeket. Mindenütt jelen volt, igaz.

nagyrészt erőtlenül, a mi történelmünk nagyhangzású szavakban, s felemás tettekben.

Tehát, kezdetben volt Štúr. A hegység, a- melyből források fakadnak, s különböző vidékre folynak, különböző tengerekbe torkollnak. Ez a kezdet nemcsak nyelvi és irodalmi, hanem szociális, gazdasági és politikai értelemben is. Minden, ami utána a mi nemzeti életünkben történt, őreá reagált: tagadta őt. vagy hivatkozott rá. Az első program az első koncepció; az első szárnyaló, ébredő szavak; az első lázas tevékenység; az első szövetkezés, a harcos testvériség, az életre és halálra szóló elvtársiasság; de az első nosztalgia is; az első tespedés; az első magára maradás. Mintha itt, Stúrnál meg volna írva titkos betűkkel az egész jövendő: így lesz, másként nem lehet.

A szlovák politika mindig önállótlan volt: nem alakított ki változásokat, csak reagált rájuk. Koncepciói védekező jellegűek; mozgása ellenmozgás: kis nemzet a nagy nemzetek malomkövei közt. Lehetetlen megítélni a mi mozgalmunkat, haladó vagy reakciós jellegét objektív történelmi mértékkel: az objektív történelmi mértékek a nagy nemzetek kizárólagos tulajdonai. Az ő dicsőségük és szégyenük nem lehet a mi dicsőségünk és szégyenünk; az ő igazságosságuk nem a mi igazságosságunk. Mi nem őröltünk, minket őröltek. És sok malomban őrölték a szlovák lisztecskét. Ilyen nagy malmok: a német, a magyar, a szláv. És a mi hazaink: „Egyesíteni akarván minden rendet, a nemesit, a polgárit és a népet, egyesíteni akarván a vallásfelekezeteket, a cseh evangélikust és a bernoláki katolikust, hatni akarván a tudatlan népre, nem akarván, hogy elragadjon a nem szláv csehszlovák szeparatizmus és a vele szövetséges illirizmus, vágyaink, gondolataink és eszméink eszközéül a szlovák nyelvet választottuk.“ (Ľ. Štúr Sreznevskýnek írt leveléből.) És húsz évvel később: „...az arisztokrácia és a demokrácia érdekei, a szlovák nemzet és a magyar haza érdekei, a katolikus és az evangélikus egyház érdekei az érdekeknek ekkora különbözése miatt az általános, szerves összefogásra ... mégcsak gondolni sem lehet.“ (V. Paulíny-Tóth.)

Bécs és Pest, Pétervár és Berlin, Prága és Zágráb, evangélikusok és katolikusok, nemesek, értelmiség és nép; hej, sok malom. Nem csoda, hogy kenyerünk, melyet ebből a lisztből sütöttek, sokszor megkeseredett a szánkban.

Milyen volt hát Štúr? A mestert műve dicséri: a modern nemzetek egyenrangúsítása olyan mű, amely megnyitja a civilizáció új hatalmas erejét: haladó mű. Haladó volt, ha a mai eredménnyel, a szlovák nemzet helyz^-