Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Moyzes Ilona: Tejszínű köd

és szemérmetlen szeretkezésére. Ismerem a nagy Marxot és halvány arcú leányát, Eleonórát. Ajaj, ismertem én itt mindenkit. Most meg egész nap a penész esz, pókháló, enyészet őrjít. Téged is elszállítottalak volna a fogat bármelyikén, nem kéne gyalog baktatnod éjnek idején. Ronda, hálátlan egy világ, mondhatom.

— Sohse búsulj, pajtás, nagyon jól megvagyok gyalogosan is, legalább jó levegőt szívok — feleli ilyenkor Šeda doktor. — Levegő is kell az embernek. Még jobban kell, mint a fogat.

Jirina félrebeszél. Az eszméletlenség felnyitja a gyermekiélek lezárt zsilipjeit. Titkok folynak el belőle, melyektől az orvos és a nővér megdöbbennek. Az anyját szólítja, visong és könyörög.

Šeda doktor ujjai idegesen dobolnak az asztalon. A kislány állapota rosszabb, mint remélte. Sokáig járkál le-föl a betegszobában. Tehetetlennek, legyőzöttnek érzi magát, de nem adhatja fel a harcot. Közösen adják be a B 12-es injekciót, közösen vesznek vért, a nővér citrom és néhány narancs levét sajtolja ki és itatja meg a gyermekkel, mert állandóan vizet kér, az ajka cserepes, mint a kiszáradt földé. Aztán óvatosan beilleszti a hosszú tűt a gyermek jobb karjába. Kétszer kell beleszúrni, amíg érre talál. A kislány fel-felszisszen, de a szemét nem nyitja föl. A szőlőcukor cseppenként tűnik el a kislány testében. Két óra múlva Vlasta új üveget akaszt a vas ruhaakasztóra. Kis villanyfőzőben víz fortyog a sarokban. Vlasta ráönti feketéjére. Virrad. Odakint tejfehér a köd. A nagy gesztenyefáról surranva hull le egy-egy színes levél.

— Szomorú nap, ma minden az elmúlásra emlékeztet — állapítja meg, miközben feketéjét szürcsölgeti. Aztán apja jut eszébe, aki ma nem ebédel, mert nem lesz, aki ebédet főzzön. Várja az új, meleg papucsot is. Csalódott lesz, őt is megcsalja a mai nap.

— Egyedül ittam ma a feketémet, fiam! — ennyit fog mondani csupán. Az ételről nem szól, a papucsot sem említi. Mindig titok marad Vlasta előtt, hogyan és honnan szorult ennyi tapintat ebbe az egyszerű emberbe, aki negyven éven át vájta a mosti bányák szénbordáit. Az öreg épület szívében felzúg a lift az ötödik emeleten. Pár pillanat múlva Šeda doktor, az intézet főorvosa lép ki a hajnali ködbe.

— Egy helikopterre van szükségem. Prágába kell szállítanom a gyereket — mondja a fürdő igazgatóságán Šeda doktor a tervezőnek.

— Helikopterre? — inog a kérdés a tervező pupilláján. — Tudja, mibe kerül az ilyen mulatság, doktor úr? Hatezer korona! — Šeda doktor nem magyaráz, nem szereti a tervezőket. Áll egy helyben, a felkínált széket nem fogadja el, sietős az útja. Odakint sötétszürke felhők futkosnak az égen. Az állami fürdők igazgatóságának embere érzi, hogy Šeda doktor nem tágít, keresztülviszi a helikoptert. Nem tud hirtelen számot adni, hogy a hosszúlábú felhőket az imént az ablakon át látta-e vagy az orvos szemében. Dühöng, dünnyög, persze, csak úgy, magában, hangosan nem mer. Ő az állami fürdők kasszájának a feje. — Hatezer korona!... — Belevakar a fületövébe, pedig nem viszket. — Az a gyerek is nyáron betegedhetett volna meg, amikor repülőközlekedés van Prágáig. Olcsóbb lett volna. — A kasszáért ő a felelős. Különben is a tanácsnak kell határoznia. — Hatezer koronát így a levegőbe dobni!... Ajaj! Csak legalább beszélne ez az ember, az asztalra ütne, ordítana, mint mások. Mégis tisztelni kell. Felháborító ez az érzés. Szeretné magát felpofozni,

— Akkor is rendelje meg a helikoptert. Magam fedezem. — A tervező amúgy is halvére lehűlt, mintha jégre tették volna.

— De doktor úr, izé... ez képtelenség.

— Persze, hogy az képtelenség, amit maga művel velem.

— De hiszen én semmit sem teszek.

— Éppen ez a képtelenség, barátom, hogy semmit.

— Ez az ember megőrült, nem lehet normális — gondolja bosszankodva. — Két gyereke van, és egy idegen gyerek helikopterjét akarja fizetni. Ettől meg lehet bolondulni. Vagy talán én is megtenném, ha apa lennék? — adja föl önmagának