Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária
volna a nyelőcsövembe. — Menj az őrnagyhoz, mondj neki, amit csak akarsz, én egy kicsit itt maradok — mondtam Ferónak egészen idegen hangon. Fero nem ment el. Levettük az őrvezetőt a békávéról. Bőrzubbonya alól kifolyott, kiesett az alvadt vérdarab, és az őrvezető teste úgy összeesett, mintha nem lenne benne csont. Itt ment rajta keresztül egy sorozat a... Nem is tudom, miből. Nem tudom, hiszen itt nem lövöldöztek, hallottam volna. Csak pár méterre van a parancsnokságtól. Egy kicsit a motorkerékpár is megrongálódott, de azért használható állapotban van. Fero elment. Helyes. Csak tudja meg a főnök, hogy egy katonája megint halott! Rossz érzés, ha az ember egyedül marad egy halott társaságában. Halottal az élő is halottnak érzi magát. Ha legalább valaki kinézne az ablakon, és sírna! Ebben a faluban még senki sem nézett ki az ablakon, itt még senki- sem sírt. A holtak nem sírnak. A falu is halott. . . Hová lettek az emberek? Milyen falu ez? Ez nem is falu, hanem egy nagy temető. Az egyik szélén Barát pionírjai fe- küsznek, a falu közepén meg az őrvezető... az őrvezető. Vajon hogy hívják a halott csupabőr őrvezetőt? A mellkasa van szétlőve, a sofőrigazolványát is átlőtték, és véres, csak a Ján-t lehet elolvasni. Ján. .. őrvezető. De a katonakönyve sértetlen, a golyó csak az államcímert ütötte át, itt a teljes neve: Drevený Ján őrvezető, született 1922. szeptember 20-án Orechován. Az állam, a járás, minden benne van a katonakönyvben, csak az nincs, mikor halt meg Drevený Ján őrvezető, hol halt meg, ki és miért ölte meg. Mindezt előre beírhatnák a katonának, akkor talán nem menne el a háborúba, akkor talán megszökne, talán csinálna valamit. Mi lesz a papírjaival? Haza- küldik, vagy bejegyzik a Nemzetvédelmi Minisztériumban a hősi halottak leltárába? Az elátkozott házban Ügy rémlett, mintha ajtó csikordult volna. Háttal állok a háznak. Bizonyára figyel valaki valami résen vagy a függöny mögül. A házban egy lélek sincsen. Minden úgy maradt benne, mintha lakói csak most mentek volna ki az udvarra. Az asztalon tál, a tálban kása- maradék, a kásán három légy... mint egy elátkozott házban. Az ágyak megvetve, dunnák nélkül, a konyhaszekrényben ott sorakoznak a tányérok, fazekak, lábosok, és félig nyitva van, a döngölt agyagpadló szemetes, az ablakban a virágok még zöldek, de a földjük már száraz. Ruhákat nem látok a szobában. A konyhaszekrényben van egy üveg, meg egy darab kenyér is. Az üveget a számhoz emelem. Szemembe és orromba csapott belőle az ecetszag. Az ablakok porosak, de azért látom a halott őrvezetőt meg a békávét. Ügy áll a halott mellett, mint egy hű paripa. , Üjra zajt hallottam. Nem ijedtem meg. Valaki lakik a házban. Az sem lepne meg, ha most nyílna az ajtót, és megjelenne a háziasszony; ha ijedten, de azért szigorúan megkérdezné, mit akarok itt, mit mászkálok a házában. De nem, az ajtó nem nyílik ki. A házban csend van, és a ház előtt ott fekszik a halott őrvezető. Őrült vágy fogott el, hogy élő embert lássak, hogy élő emberrel beszéljek. Kiszaladok a szobából, és nem tudom, miért nem futok ki a konyhából is. Ügy érzem, hogy alattam mozog a föld, hogy a padló alatt élő emberek vannak. Lekapcsolom övemről az elemlámpám, és a konyha sötét sarkába világítok. Nincs ott senki, csak széttört deszkák meg egy ajtó. Megpróbálom kinyitni, de nem sikerül. Csizmám sarkával megzörgetem, és megszólalok: — Atkrojtye, mama! — Üjra csendesen megzörgettem az ajtót, és újra megszólaltam, de csak a harmadik felszólításomra hangzott fel a pincéből egy bátortalan női hang: —Megyek,, már megyek! Csak most eszméltem rá, hogy tulajdonképpen semmit sem akarok, csak azért jöttem be a házba, hogy valami élőlény hangját halljam. Mit mondok az asszonynak, ha kikukucskál a pinceajtó mögül? Látogatóba jöttem, mama. Hogy van? Ez bután hangzik. Látom, hogyan vannak. Mi közöm hozzá, hogyan érzik magukat, kijük-mijük vagyok én? Szlovák megszálló, hajaj, ez megint rosszul hangzik, megszálló testvér, ez még rosszabbul. Inkább ne is jöjjön, mama, ne nyissa ki, én már megyek, többé nem jövök ide, csak maradjon ott, már megyek. A nyitott ajtón át látom, hogy jön már Hnidák Ferenc meg Franz. A sarokban meg- zörrent a pinceajtó. — Megyek, megyek, már nyitom is. — Öregasszony hangja. Mozdulni sem tudok, most kezdek csak félni. — Zdrasztvujtye, mamka! Miért sír, mama? Mért ölel és csókolgat? — Ah, szinok, ah szinok, ti ruszkij, ti krasznij, ah szinok. — Az asszony elenged, és lekiált a pince sötétjébe: — Maruszja, Grísa,. bátyuska, a mieink, a mieink, ruszkije! Davaj, pokurim! A pince mélyén bágyadt fény villan. Fojtott hangon beszélgetnek. Az asszony csoszog lefelé a pincelépcsőn, én meg szinte elbűvölve
