Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ladislav Ťažký: Amenmária
kozlak, Ali! Az enyém! Hallod, Ali? Az enyém! Az urad meg elvette tőlem... Mint a rühes kutyát, úgy ... Megátkozom az uradat, Ali.. . Ali először csak magában átkozódott, aztán suttogva, majd sírt és ordított, de a hangja úgy elveszett az izzó sztyepp végtelenjében, mint a magányos sakál vonítása. — Krym ist ein schönes Land, ugye, Ali? — kérdezte Nowak unteroficír a mellette lovagló Alit. — Ja... bólintott Ali, és visszanézett. De nem látott már semmi mást, csak a szikkadt, napperzselte sztyeppet. 2. A hadnagy tétova léptekkel megy a főnökhöz. — Ez Fridrich hadnagy ... — Folkszdojcs? — Igen — bólint Franz, és elfordítja orrát. — Az első vonalból jött... — És mit mond? — HoSy mindennek vége. — Hogy-hogy mindennek? — Hát nekünk, a gyalogságnak, a tüzérségnek ... szóval, végünk van. Mi lenne most a legjobb Hnldák Fero meg én megyünk el, hogy a térképbe berajzoljuk Barát pionírjainak sírját. Cseng a telefon. Franz is egy automata. Vi- gyázzban áll, és papagáj módra ismétli: — Jawohl, Herr Major! Jawohl! Jawohl! Fridrich hadnagy orrhangon elmondja, mit látott, mit állapított meg, mit rendelt el, és a főnök kiabál, sőt néha nem is kiabál, hanem úgy hallom, mintha szűkölne, sírna. Amenmária vastag, tompa hangon köhög. Akkor köhög így, amikor a térkép fölé hajol, és valamin töpreng. Rajta kívül talán senki sem tudja, hogy most nagyon fontos a térkép, meg a gondolkozás is... Lehet itt gondolkozni egyáltalán, százados úr? Nem jobb most azoknak, akiknek csak engedelmeskedés a dolguk? Ördög tudja, kinek jobb most, százados úr. A legjobb az lenne, ha bemásznék a ponyva alá, Amenmária, százados úr! Fütyülnék mindenre, és azt mondanám Nagyának is, hogy fütyüljön Gamusra, eljött a mi időnk, fütyülj a svábra, fütyülj a szlovákokra, az erdőben már oroszok vannak ... De most a sírt kell berajzolnom, százados úr. A főnök szamár, és mindenki szamár, ha azt hiszi, hogy valaki majd kiássa a Vlagyimírovka, Iwanovka, Vaszilijevka mellett elkapart szlovák katonák holttestét. A halottak nem gondolkoznak, nekik már mindegy. Én még élek ugyan, de már nekem is mindegy. Talán az élők is halottak? Hol haltak meg szlovákok? Szörnyű. Látom az első, harctéren megölt szlovákot. Azért olyan szörnyű, mert ismerem ezt a szlovák fiút. Még nemrég beszéltem vele. Már nem poros az arca, már nem nevet, a bőrruháját is letisztogatta azóta. Először azt hittem, hogy alszik. De alvásra bizonyára jobb helyet keresett volna magának, mint a békávét. Nem lógna a feje, mint a letaglózott borjúé. Hnidák Fero is sápadt. Hallgatunk. Senki sincs rajtunk kívül, csak ő, a szlovák halott. Csupabőr... Csupabörnek neveztem el. Mi is lehetett az igazi neve? Meztelen halottak És hogy hívhatták Barát pionírjait? Ismerték ugyan őket a bajtársaik, de közülük is legalább négyen megnézték a halottak arcát, válóban ők-e azok. Tegnap óta feküdtek a lövészárokban az oroszok közelében, és Barát százados csak akkor hozta el őket onnan, amikor a tankok már visszavonultak az erdőbe, és amikor visszavonult már az orosz gyalogság is. Barát mérgelődött, hogy a halottakat alsónadrágban találta, de a halottak némák maradtak, nem tiltakoztak. Amikor éltek, jó csizmájuk volt, meleg posztó egyenruhájuk, kár az ilyen egyenruhának a föld alatt elrohadni. Nyolcán voltak. Nyolc szlovák halott. Szálasak, mint a jegenyék, így holtan még nagyobbak, mint élve. Egy sírban fekszenek majd a holt falu északnyugati oldalán, a vén fák alatt, melyeket megsebzett a sérült stuka. Ha a németek megnyerik a háborút, a stukának emlékoszlopot állítanak majd, ami megmaradt belőle, azt meg viszik az ócskavasba, mert háború után sok új vasra lesz szükségük, háború után megint háborúra készülnek majd. De Barát pionírjait senki nem méltatja majd figyelemre. Halottakra nincs szükség, ha egy ország háborúra készül. Nem, őrnagy úr, a térképre sem lesz szükség, a térképre sem lesz szükség, amelyikre most bejelölöm a halottak sírját. Lesznek új, fiatalabb, bátrabb halottak. Ami nincs a katonakönyvben — Mit csináljunk vele? — selypítette Hnidák Fero. — Jelentenünk kellene az őrnagynak, vagy temessük el Barát pionírjaival együtt? — Tudom, hogy Fero lehetetlenségeket beszél, de most képtelen vagyok megszólalni, annyira sajnálom ezt a katonát. A torkom összeszorul. Mintha egy vasdarab került
