Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Ardamica Ferenc: A sír felett
Közelebb lépnek az első részvétnyilvánítók ... Egyikük csókja után nedves marad az arcom. Egy vállmozdulattal letörülöm kabátom ujjával, és gondolatban felszisszenek: — Látod, te asszony, ezért is gyűlöllek! Amiért ezt végig kell tűrnöm, szenvednem! — Gyertek, gyertek, nyaljatok-faljatok, mit számít... Otthon megmosakszom .. . csak legyen már vége! Legyen már vége! Elfogynak... Én csak utánuk távozhatom. íratlan törvény ez. Jaj annak, aki megsérti! Marcellka keresztet vet, elkéri Buckót. A kislány nyafog, idegenkedik. — Csönd! — mordulok rá. Ballagunk ... Vissza sem nézek. Marcellka is csúnya. Nem nagyon kívánom az ágyamba. De a két gyermeknek anya kell. Szereti a gyermekeket. Elveszem. Nincs más választás! Sem neki, sem nekem! Zsóka jut eszembe ... Ő volt az egyetlen nő, akit valaha kívántam. Elkóborolt, elcédásodott. Ki tudja, hol tengeti napjait? Eleinte vártam rá... hasztalan ... Majd megpróbáltam felkeresni, visszahozni. Nem akadtam nyomára. Fiatal voltam, a vérem meg forrt. Megnősültem. Gondoltam, majd csak jó lesz így is. Szerelem nélkül... Hát, olyan „jaj de jó“ nem volt, de ki lehetett bírni... Mire beletörődtem, beleszoktam ... ő kimúlt... S én most gyűlölöm őt, mert élőiről kell kezdenem ... Marcellkával. Muszájból. Megint szerelem nélkül... Legalább a gyermekek ne volnának, hogy kivárhatnám a kedvemre valót. Tulajdonképpen ő nem is tehet róla. Hiszen szerette az életet. Nem gondolta ... Nem akart meghalni... Hiába gyűlölködöm, gyalázom! Egyszer, ha majd minden elcsitul bennem, kimegyek a sírjához, és bocsánatot kérek tőle. Megköszönök neki mindent, amit értem tett. De most még nagyon nehéz. Mert újból kell kezdeni. Marcellkával. Muszájból. Megint szerelem nélkül. Nem vagyok önző. Sohasem voltam az. Ha önző volnék, nem nézném a gyermekeket, csak a magam jódolgát! — Vasárnap hozzánk költöztetlek. Meg lesz az esküvő is hamarosan, ne féljl Addig se menj már haza, maradj a gyerekekkel! Bennem megbízhatsz! — Tudom! Kimondtam hát a sorsomat. Magam határoztam el. Nem beszélt rá senki. Nem kényszerített senki... Csak a körülmények. Marcellka bízik bennem. Joggal. Tudja, hogy szívemen viselem gyermekeim sorsát. S most már az övét is ... Hetek, hónapok, évek lassú múlása rémít csak. Milyen hosszú ez az élet! Szemem benedvesedik. Bánt, hogy könnyezek. Bánt, hogy nem a halottat siratom. Bánt, hogy mégis önző vagyok. Hárman néznek: Marcellka, Buckó, Lali... Most már hangosan sírok ... Mert élőiről kell kezdeni... Marcellkával... Muszájból... Megint szerelem nélkül.
