Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Oldŕich Mikulášek: Versek
Oldŕich Mikulášek 1910-ben, Pŕerovban született, itt végezte el a kereskedelmi iskolát is. Cukorgyárban dolgozott mint hivatalnok, majd téglagyári munkás lett, aztán hirdetéseket gyűjtött újságok számára, 1933-tól pedig a pferovi „Obzor“ című lapnak lett a munkatársa. Később különböző lapoknál dolgozott Brünnben, majd a rádióhoz került. 1957-től a brünni „Hőst do domu“ c. irodalmi folyóiratnak a szerkesztője. Mikulášek a Halas-féle költői irányzatnak a továbbfejlesztője. Leghíresebb verse a „Kikiáltó". Eddig tizenhárom verseskötete jelent meg, melyek közül az utolsó, a „Svlékání hadú" (Kígyók vetkőzése) a legjelentősebb. Államdíjat kapott érte. Az itt bemutatott versek (a Kikiáltó kivételével) ebből a kötetből valók. műfordítóink műhelyéből a kikiáltó Láttam a kikiáltót, amint hívogatott: Hölgyek, urak, tessék befáradni! A rózsásfehér földi meztelenség férgei és gilisztái nevében szólt: Aki belép közéjük, csontig lerágják, forduljanak bizalommal hozzájuk! S tovább beszélt: Nem lesz többé sírás, csak csend leng majd az intim helyeken, hol önnön ürességük apró alagútjaiban valamikor csontvelő remegett. Tessék befáradni! De nem jelentkezett senki. S ekkor ez a botrányosan kopasz kikiáltó — egyetlen egy hajszál sem könyörült meg rajta —, ez a sima, mézes-mázos ember, ki sügérek étkéül dobna oda benneteket, mosolyt erőletetett magára: Hát önök közt nincs egy fia életunt, ki örömest meghalna? Ki szívesen gebedne meg hordónak dőlve kecsesen? Mert mi az élet? Az angyal picit tüsszent, midőn orrába száll a por, mellyé a világűr motorja őrli önöket; viszont a halál komor vonásaiban kristálytiszta szépség van, melyet csupán az Isten orrahegye felé ékalakban húzó ludak ismernek. — S felnevetett saját viccén, mely nem volt helyénvaló — párzás idején. Megint semmi.
