Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Ivan Kiima A menzahelyiség hosszú és vigasztalan volt, mélyen a föld alatt, falainak egyhangúságát — a hátsó üvegfalat kivéve — ablakok helyett csak vak fülkék törték meg. A menzatanács igyekezett ugyan leleplezni a sivárságot ezzel a kézi festésű tízparancsolattal: NE ÖNTSD SZOMSZÉDOD NYAKÁBA A LEVEST! NE FELEJTSD AZ ASZTALON AZ EDÉNYT! NE DOHÁNYOZZÁL! . .. Ettől azonban a terem nem sokkal lett barátságosabb, s Tomáš a* kollégáival egészen hátra, az üvegfal közelébe hordta az ebédjét. Itt több volt a levegő, a fény, s az asztalnak, mely az utolsó parancsolat alatt állt, az egyik lába rövidebb volt, senki sem ült le hozzá, s kitűnően megfelelt annak a célnak, hogy lerakják rá a kabátokat, táskákat, leveses- tányérokat. Tomášék megszokták ezt a helyet, az utolsó asztalt a második sorban, papírból kivágtak egy nagy skorpiót, és ráírták: BIOLÓGIA — FENNTARTVA! Közvetlen az üvegfal mögött volt egy kicsiny kert, két orgonabokor, törpeakác, fehér magnólia és aranyeső, a bokrokban néhány feketerigó meg egy gerlepár fészkelt. Tomášék mindössze annyiban vettek tudomást a kertről, hogy télen kiszórták az ételmaradékot a madaraknak, míg aztán egy napon szinte csodálkozva eszméltek rá, hogy mialatt ők a férgek családfáját tanulmányozták, az akác kibontotta első rügyeit. Amikor virágba borult az orgona, a csonka lábú asztalnál megjelent egy ismeretlen leány — magasra ondfcilált, szinte fehér haj, a sötét szemöldök alatt olajbarna szem, hosszú nyak — merev tartással ült, mint valami próbababa, s karcsú ujjaival olyan előkelően fogta az evőeszközt, mintha az Internacionálban vagy a filmfelvevőgép előtt ülne. Végig, amíg csak az ebédet fogyasztotta, úgyszólván le sem vették róla a szemüket, ő pedig az egész idő alatt egyszer sem pillantott rájuk, mintha nem is tudta volna, hogy ül mellette valaki, s a feje fölött ott függ a tizedik parancsolat: LÉGY NYÁJAS ELVTÁRSAIDHOZ! Az ebéddel végezvén, száját megtörölte zsebkendőjével, mialatt tekintete tökéletesen a semmibe meredt; aztán felállt, egy pillanatra felnézett, észre kellett, hogy vegye asztaltársait, de nem árult el semmit, s tűsarkú cipőjében egy tökéletes titkárnő apró lépteivel elsietett. — Filmes! — mondták ki róla a szentenciát. Aztán csak üldögéltek, jóval tovább a szokottnál, és trécseltek a leányról: terítékre került a lába, a dereka, a keble, a szeme. Természetesen most már nem hagyhatták futni. Ez idő szerint egyedül Tomáš volt közülük szalma, neki jutott hát a feladat, noha egyöntetű véleményük szerint Tomáš képességeit ez a szerep meghaladja. Másnap már messziről megpillantották a leányt. Ugyanannál az asztalnál ült, szemben vele egy pasas — legalább tizenöt évvel idősebb nála, csaknem kopasz, lapos orrán divatos pápaszem, gallérja csücske felgyűrve, afféle tucatférfi benyomását keltette. A leány úgy evett, mint Monmouth hercegnője, a férfi zajosan szürcsölte a levest, szinte belehasalva a tányérba, i — Izük? — kérdezte. — Igen! — felelte a leány. Aztán sokáig hallgattak, végül a leány kérdezte meg: — Hát neked? — Mivel veled vagyok, nagyon! — nevetett a férfi, s kilátszott barnult fogsora. — Hagyd ezt, nem szeretem az ilyen beszédet.
