Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Fukári Valéria: Pogányimádság (Kulcsár Tibor verskötete)

fűzik, és egészen a megérzésekig, a tudat­alattiig hatnak. Szlovákia magyar irodalma a fellobbanó és gyorsan elégő, kialvó tehetségek területe. Ne­vek és első kötetek villannak fel, megjelené­sük idején „ígéretek“, hogy a második, vagy harmadik kötetükkel ne váltsák be a hozzájuk fűzött reményeket. Döbbenetes jelenség ez, melyet az irodalmunkról általában elmondottak tudatában is nehéz lenne kielégítően magya­rázni. Van valami a mi valóságunkban, mely az írót vagy költőt, miután elérte, hogy annak nevezzék, megfosztja energiájától, lendületé­től, elkényelmesíti, és szárnyaló röptét de­rékba töri. Megfosztja ideáljától és hitétől. Mi okozza, hogy a szlovákiai magyar irodalom­nak nincs erkölcsinorma-folytonossága, érték­folytonossága, nincsenek következetes mű- vészutai, csak megtorpanásai, elerőtlenedései és szellemi zsákutcái vannak? „Szlovenszkó ré­me“ (a kritikus Fábry jelzője első a köztár­saságbeli irodalmunkban) furcsa földön, hete­rogén szellemi közegben és könyörtelen, illetve érzéketlen kulturális viszonyok szövevényé­ben ért arra az eszmei magasságra, ahol most van, hogy személyében valósítsa meg azt a folytonosságot, melyet az irodalom egésze nem tudott megvalósítani. Érdekes elgodolkozni rajta: szerencséje, vagy balsorsa helyezte őt éppen erre a szellemterületre, hogy a szlo­vákiai magyar életvalóság legyen munkája táp­talaja? A kérdésre nincs felelet, és nem is lesz soha. Az övéhez hasonló életmű magya­rázást és értékelést igényel, de a kombinálást nem tűri el. Magábanvaló, és csak ott érvényes, ahol született. Néha elszoruló szívvel kell tu­domásul venni, hogy gyakran (kritikáiban) kisszerű dolgok kapcsán kénytelen elmondani nagy gondolatokat, melyek igazságát sokszor csak az idő igazolja majd, és mintha ezt ő is tudná. Az értékelt irodalom nem közvetít tel­jes valóságot a rádiósnak, szegényes adatokkal szolgálja tudatteremtő munkáját, s a világ jeleibe kénytelen ő maga lelket lehelni. De arra a kérdésre talán válaszolhatunk, hogy miért éppen Fábryban testesül meg irodal­munk cél- és erkölcsfolytonossága. íróvá érése kezdetén felismerte, hogy a szlovákiai magyar irodalom eleve sorsirodalom, létirodalom, mely nem „dőlhet be“ irodalmi divatoknak, nem vetheti magát alá időszerű szellemi áramla­toknak, hogy nála mindig mindenről van szó, ezért a lényegről kell, hogy beszéljen. Nem szolgálhat egyéni, vagy csoportérdekeket, kénytelen mindig a saját érdekeit szolgálni, s annál jobb, hogy ezek egyben az emberiség közös, nagy érdekei. Minden szava léte problé­máiról, az emberi egzisztencia legalapvetőbb kérdéseiről kell, hogy beszéljen. S ez a körül­mény meghatározza témáját, stílusát és er­kölcsét. Fábry „vox humáná“-jában sűríti ezt a felismerést. Emberi hang! Minden időben és minden körülmények között. Néhány éve kéte­lyeket támasztottunk a vox humánával mint irodalomkritikai kritériummal szemben. Ügy érzem, tévedtünk. S úgy érzem, azért téved­tünk, mert Fábry vox humánáját esztétikai kategóriaként akartuk magyarázni, gyakorlati­lag aprópénzre váltható kritikai segédeszköz­ként kezelni, holott ennél sokkal több. A vox humána etikai kategória, morális magatartás­mérce, s mint ilyen, időn felül álló és örök. Lényegében a minden korban jelenlevő, sok­arcú embertelenséggel szembeni, mindenkori humánum hangja. Élő tiltakozás, mely követ­kezetességében befolyásolhatatlan, s bár el­hallgattatható, de meg nem cáfolható. Nem­zetiségi létből fakadó, örök emberi mementó: tiltakozás mindenfajta embertelenség ellen. Igazságát és értékét bizonyítja az is, hogy Stószon született meg az írói erkölcs legen­dája. Fukári Valéria u Pogány imádság Kulcsár Tibor verseskötete, Slov. vydáv, krásnej lit., 1965 Ha pogányt mondok, akkor ezt a jellemzést, megnevezést csak valami máshoz, a nem po- gányhoz mérten használhatom. Ezzel most nem Kulcsár Tibor kötetének címével vitat­kozom, sem a címadó verssel, hanem egy meg­levő állapoton — a csehszlovákiai magyar irodalom mércehiányán — töprengve, érzékel­tetem ilyen formán magamnak a számontar- tandót: létezik egy csehszlovákiai magyar iro­dalom, amely még nem határozta meg magát. Bizonyos külön, önálló és sajátos helyzetű va­lóságból fakad, van múltja, tehát — ha szaggatottan is — folytonossága is van, még­sem állított még fel helyzetéhez szabott és az általános esztétikai, művi igényeket ebbe a valóságba belegyökereztető önálló mértéket. Fábry Zoltán a vox humana és a híd-szerep lámpása tüzének ébrentartásával fáradhatatla­

Next

/
Oldalképek
Tartalom