Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Deme László: Mi szép a szépprózában

átlagos hangerejét, s betűtípusokkal a hangsúlyokét:

A gondolatok izgalomba hozzák a lelkét, s megy szellőztetni a levegőre.

De csak hiszi, hogy levegőzni megy, a hombárban köt ki,

ahol kampós szögön lószerszámfügg beszorítva, a kis rácsos ablaknál gyalupad, a réli hónapokban íöcsöt, rudat, szekéroldalat farag, s a betonnal leöntött földön vagy ŕz'zennvolc zsák búza kenyérnek és vetőmagnak.

Az első egység ritmusa zaklatott, egyenetlen; a másodiké kiegyensúlyozottabb, mintegy a menés ütemét véve át. De a harmadikban, ahol ismét a szereplő lelkiállapota fejeződik ki, felcsap a hangerő, s megtörik az előbbi ideiglenes egyensúly; s e harmadikra pörölyként csap az ellentétes negyedik. Az ötödikben, a hombárba érve, megint meghiggad kissé a körülnéző szem, mintegy leltározni kezdi a szokott környezetet (s a gyalupad ottlétét indokló közbevetésnél egészen leszorul a hangerő); s csak a nyolcadik szakasz után, ahol a számbavétel a kedélyeket feldúló búzához ér, ott emelkedik meg az erő ismét, hogy a kilencediken át a tizedikig érve már szinte harsogón jelezze: ezt a búzát nem lehet elvenni, mert ez maga az élet és a jövő. — Azután újabb, szinte egzaltált kapkodásba vág át a ritmus, amit megint csak a múlt leltározása nyugtat el kissé; de annak végét is feldobja hangerőben a kísértő téma, a búzáé:

Kellemetlen és nyugtalanító érzésektől megszállottan öleli át a zsákokat mert hosszú évek után,

aszály és szárazság gyakori jelentkezése után először marad Arenyérnekvaló és vetőmag

a portáján ...

Az itt elemzett résznek egyetlen eleme sem különös: egyik szava sem „szép“ szó; nincsenek benne „stilisztikai alakzatok“: hasonlatok, megszemélyesítések, szólások; — de az egészben, a tárgyszerűen kiválasztott elemek együttesében és elrendezésében mégis benne van minden, ami a mondanivalót támogathatja.

Mács egyébként is művésze a parádés eszközök nélküli, eqyszerű, de mégis szemléletes részleteknek. Erőssége például az „indirekt“ leírás: amikor gyermekkora faluját akarja bemutatni nem bevallottan leltároz, hanem ilyen burkoltan: „Aznap tehát jól széttekintgettem... Boru telepedett a lelkemre. amint elaondol- tp.m mi mindent hagyok itthon. Kezdtem a lombok árnyékában lustán elnyújtózkodó faluval, amely egy elég széles völgy közepén

feküdt; meg a temérdek sok gyalogúttal, amely keresztül-kasul szelte a mezőt és elvezetett mindenüvé: az erdő sűrűjébe, a kicsinyke kriptába, a réteken szelíden kanyargó folyóhoz, a gyümölcsillatos udvarokhoz, a dinnyeföldek bokraihoz és a derék szántóvető emberekhez...“ S ha egyik-másik jelzője egy kissé „magyar dolgozat“ ízű is (a lustán elnyújtózkodó falu, a szelíden kanyargó folyó, a derék szántóvető emberek), itt nem az író Mács felel értük, hanem az éppen továbbtanulni szökő kamasz Mács Jóska, akinek szemléletén keresztül tükröződik mindez, s aki ott és akkor talán nem is írhatná-láthatná másképp... (Lám, még a stílushiba is lehet stílusos a maga helyén! — De persze a példában nem ez a mozzanat dominál.)

S természetesen más a leírás, amikor a ki- vénhedt öreg parasztnapszámos szemüvegén át jelenik meg a falu benne: „A kocsma a falu közepén van. Tetején törött cserepek, oldalán szűk rácsos ablak, előtte nagy árnyékot vető kőrisfa, két ember sem tudná átfogni a törzsét. A fa alatt keskeny pad, ezen melegedtek össze Zsuzsival.“ — És ismét csak más a világ egy szerelmes férfi szájából: „Árnyékban ültünk, vakított a fény, a sétányon alig lézengtek. Gyerekek hemperegtek a pázsiton, lehasaltak a fűre, és fejüket a forró földhöz szorították. A levegőben méhek zümmögtek, a tisztásról szárnyas hangyák zúdultak fel.“ Ami ezekben a részletekben egymástól eltérő, az a leírt környezet és a szemlélő szereplő különbségeiből fakad. Ami közös bennük, az Mács művészete: a tárgyszerűség és célszerűség, a kirívó, hivalkodó eszközök magas szintű hiánya. Ismét negatívum? Talán az; de a legpozitívabb előjellel! Hiszen ez az eljárás segít néha egy egész életet belesűríteni néhány sorba: „ ... a gyomra egyre fájóbban sajog a pálinka után. Bódításért esedezik. — Szeretné felejteni a tavaszi naDot, a párolgó domboldalt, és az életet. Legénykorában szolgált, az istállókban aludt, aztán behívták katonának, végigharcolta az első világháborút. Fogságból került haza. Megnősült. Gyűjtött, kuporgatott, éjt nappallá téve dolgozott. Csak hogy neki is legyen valamije ... háza ... földje ... kertecs- kéje! — Jaj, hogy kívánja vére a pálinkát, és nem talál egy nyeletet sem. A boltba sem mehet érte A család a kapun belülre korlátozta mozgási szabadságát...“

S ez az eszköztelenség segíti hozzá az írót ahhoz is, hogy ne csak szereplői mögé húzódhasson, hanem néha egyenest tárgya mögé is; nem krónikása, csak szócsöve lévén így dolgoknak és eseményeknek Az imént hősei szemén át láttatta velünk a természetet; máskor azt magát mozdítja meg közvetlenül, s az