Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FOLYÓIRATSZEMLE - Koncsol László: Miről ír a prágai Plamen

tromfokat tartanak a kezükben; s ez a körül­mény szülte a vádat, amelyet az utca embere emelt, egyszersmind megalapozottabb és ve­szélyesebb vádakkal együtt.“ Ezzel a problémával kapcsolatban beszél saját kételyeiről, amikor felfedezte a kiberne­tika törvényeit, és ráébredt az új tudomány kettős szerepére. Sokat tépelődött, ne titkol­ja-e el mindazt, amit felfedezett. „Egy darabig foglalkoztam a gondolattal, de végül is arra a következtetésre jutottam, hogy mindez megvalósíthatatlan, mert gondolataimat úgyis inkább a kor szülte, mint én. Kiírhatnék min­den szót, amely sejtetheti, amit tettem, ezek a szavak más tudósok munkáiban szükség­szerűen újra felbukkannának, s talán olyan viszonylatokba állítva, ahol filozófiai értelmük és társadalmi kettősségük nem annyira kifeje­zett. Már nem ugorhattam ki a robogó vonat­ból, s nem maradt más hátra, mennem kellett tovább. Úgy döntöttem, hogy felhagyok a titkolózás politikájával, s új politikára, néze­teim széles körű terjesztésére térek át, hogy a társadalom figyelmét az új problémakör összes előnyére és összes veszélyére felhív­jam.“ Ennyit Weiner professzor könyvének rész­leteiről. Hisszük, nem lesz érdektelen ez a kivonat, mert az általa felvetett kérdések mind a közvéleményt, mind a közvélemény egyik legsajátosabb formáját, az irodalmat állandóan foglalkoztatják. Elég lesz talán, ha Dürrenmatt svájci drámaíró „Fizikusok“ című darabjára és Kipphardt „Az Oppenheimer- ügy“ című dokumentumdrámájára utalunk. Mindkettő a tudós felelősségét boncolgatja, s a Weiner által felvetett gondolatokat variál­ja, illetve (Dürrenmatt a „Fizikusokéban) ad abszurdum fejleszti. Roger Garaudy könyve, a Parttalan realiz­mus ösztönzi Kautmant arra, hogy megvizs­gálja a művészet és a realizmus viszonyának néhány kérdését, mivel véleménye szerint az elmúlt két évtized esztétikai gondolkodásának színvonala, a mennyiségi tényező ellenére, minőségi szempontból nem volt megnyugtató, különösen ha Zsdánov, Sztálin vagy éppen Malenkov fejtegetéseiből indult ki. A realizmus éppen olyan emberi fogalom, mint bármely más. Megvan a maga története és fejlődése. A marxista esztétika a személyi kultusz időszakában a művészi alkotótevé­kenység alapvető módszerévé léptette elő a realizmust, s mivel ebben az összefüggésben elvesztette eredeti jelentését (munkafolyamat, technikai tényező), világnézeti értékké vált, amely független az egyéni és stiláris alkotó folyamatoktól. Ha viszont a realizmus alap­vető módszer, akkor minden más módszer és folyamat mellékes, és elhajlást, tévedést, zsákutcát jelent. Az eleven művészet azonban lépten-nyomon szétfeszítette ezt a sémát, ezért kellett esztétikán kívül álló szemponto­kat segítségül hívni, a neotikát (filozófia), az etikát és a politikát. A kultusz idején minden más művészi érték alatta állt a realizmusnak. Ilyen a művészeti módszer ismeretelméleti osztályozása, amely a tükrözés elméletéből indult ki: eszerint volt realizmus (amely a valóságot helyesen, hűen, forradalmi fejlődé­sében ábrázolja), naturalizmus (ez a valóság­nak csupán lélektelen másolása) és romantika (a képzelet ellenőrizhetetlen játéka). A rea­lizmus középút, amely mindkét szélsőség kor- látait leküzdi. A másik osztályozás még inkább leegyszerűsítette a problémát, amikor a rea­lizmussal az „antirealizmust", az „absztrak­tizmust“ állította szembe, persze negatív elő­jellel. A realizmus csúcsának a XIX. század realizmusát tekintette mint a klasszicizmus és a romantika utódát, s olyan törekvés is volt, hogy a mű realizmusát közvetlenül annak ha­ladó szellemével azonosították, s a haladó szellem és művészi színvonal közé egyenlőség­jelet tettek. Éppen itt keletkeztek a leg­mélyebb repedések az adott sémán, ezért többnyire el is tekintettek tőle. Két megoldás kínálkozott ezek után: vagy élesen megvonták a realizmus és a művészet között a határt (Nejedlý), s így első helyre az a határvonal került, amely a művészetet a nem művészettől elválasztja, s csak aztán különböztették meg egymástól a realista és a nem realista művé­szetet, vagy elmosódtak a realizmus és a művészet közötti határok, s a realizmus azo­nossá vált a művészettel (Garaudy a „Part­talan realizmus“-ban). Kautman a továbbiak során bírálja a „köz- érthetőség“ kategóriájának bevezetését a marxista esztétikába mint tudományellenes, szubjektív és változékony fogalmat („A köz- érthetőség nem a megismerés tárgyában, ha­nem főleg a szubjektumban, annak képessé­geiben, műveltségi fokában, intellektusában rejlik" — mondja), bírálja a realista műtől követelt ismeretelméleti értéket, amely eszté­tikán kívül álló funkció, ezért Engelsnek a Balzac-regények közgazdasági forrásértékéről elejtett mondata sem annyira Balzac művészi nagyságát bizonyítja, mint inkább a kor hivatásos történészeinek, statisztikusainak es közgazdasági szakembereinek gyöngeségéről árulkodik. A marxista esztétika elkövette azt az alap­vető hibát, hogy elsősorban nem a műalkotások tanulmányozásából s nem a műfajok törté­netéből építette fel a maga rendszerét, hanem a megelőző esztétikai elméletek átértékelésé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom