Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
boyokban, és az alacsonyan függő coltokkal való lövöldözésben látják az emberi nem örök nemességét. Egy ilyen irodalmi összejövetelen megjelenő sok bátor ember közül azonban egynek sem volt annyi mersze, hogy kijelentse: a szemét csak szemét, a giccs csak giccs marad, ami nem művészet, az nem művészet — még akkor sem, ha a Nyugatról jön. (Ö, ez a hízelgő, alávaló és ellenszenves nagyvilágiasság! Ez már nem is nagyvilági, hanem világegyetemi szűklátókörűség.) Valóban, sehol a világon nem történhet meg, hogy a kulturális élet elismert képviselői ennyire egyhangúlag védelmezzék azt, amit a németek Schandlite- ratúrnak neveznek. Az elmélet és a kritika egyrészt mítoszt csinál a tömegek részére szánt művészetből, másrészt meg a „felsőbbrendű“ művészetet elszigeteltségbe kényszeríti a tömegek elől. Minél távolabb áll a tömegek ízlésétől, annál felsőbb rendű a művészet: ez nem kimondott, de nagyon is érezhető és használt deviza. Elit művészetet az elitnek: ez valahogy olyan kísérletnek tűnik fel, mintha fel akarnák újítani az egykori egységet a művészet megteremtői között. Csak úgy tűnik fel, mert a valóságban az új egységet nem teremthetik meg az olyan művek, amelyek elfordulnak a műélvezőktői. Az igazán nagy művek, a nagy művészet teremtheti és teremti meg, mely átlép minden szakadék felett, mert mindenkinek adni akar: a tömegnek éppen úgy, mint az elitnek. Ilyen az igazi művészet. Az epika az a pont, melyben a társadalom tudatosítja önmagát mint a legkülönbözőbb viszonyok összességét. A cselekmény kísérlet a mozgás ábrázolására. Az epika ezért örök, jobban mondva viszonylag örök, mint ahogyan örök a kultúra és a civilizáció: amíg ember él a földön, mindig lesz epikája. Az alakja változik. De régebben létezett már, mint ameddig elér a civilizáció emlékezete. Az őskori vadász, a mesélő — és természetesen: nagyító —, amikor a családi túz mellett elmondta a vadászkalandját, már epikus volt: mítoszok, mesék, mondák alkotója; ez az epika fejlődési vonala Homérosztól a filmig. Az összes művészet közül a legtörténelmibb műfaj és a legnehezebben elvonatkoztatható attól a kortól, melyben létrejött; legszorosabban összefügg a természeti és szociális környezettel, viszonyokkal. Az epika modern formája a regény. A re- naissance-tól és a barokktól egészen napjainkig egyszer tudományos pontossággal, máskor zseniális megértéssel, egyszer a megfigyelőtorony magasságából, máskor a zűrzavar kellős közepéből tükrözi a társadalom mozgását, minden kapcsolatát, termelési és erotikái, egyéni és szociális viszonyait, ezek teljességét és hiányosságait; van benne szentimentalizmus és hideg angol értelem, mitológia és filozófia, vallás és tudomány, testiség és lélek, a remény magasröptűsége és a keserű kiábrándulás mélysége, háború és béke, dicsőség és bukás. Egészében véve a történelmi összefüggések hű tükre. Beszélnek a regény válságáról: egyesek állítják, mások tagadják. Ugyanannyi érv szól a válság mellett, mint ellene. De nem is ez az alapvető probléma: a regény csak az epika történelmi képződménye, egyszer bizonyára megszűnik. Amit én fontosabbnak és jellemzőbbnek találok: a modern polgári regény cselekményének a válsága. A cselekmény a társadalom mozgásának ismertetőjele. A lakatlan szigétre került Robinson Crusoe ura és hajtómotorja saját sorsának, történetének. Ez a szó bizonyos értelmében véve gründer — Defoe a gründer-éra szerzője. Annak ellenére, hogy kiszakították a társadalmi viszonyokból, hogy a történet kezdetén egészen szélsőséges és szokatlan helyzetben van, saját igyekezete, szorgalma és ügyessége révén — Robinson Crusoe, az irodalom első selfmade- manje — jellemző polgári viszonyokat hoz létre. Szerszámokat készít, hajlékot épít, és kerítéssel veszi körül: azonkívül, hogy tulajdonképpen az egész sziget az ő tulajdona, van még szűkebb értelemben vett magántulajdona is. Háziállatai vannak, sőt még szolgája is: Péntek; napról napra nő Robinson perspektívája: egy optimista korszak derűlátó alkotása ez. Éppen ennek a történetnek az optimizmusa — mely valóság, nem kitalálás, és az uralkodó korszellemből nő ki — kapja meg és vonzza az újabb és újabb nemzedékeket. Extrovertált történet ez: kapcsolat az ember és az objektív világ, az objektív természet között, ez a magva és egyetlen rugója ennek a történetnek. Benne van az elért szabadság mámora, a cselekvés, az emberi alkotás sza- badsáqa; való igaz, hogy ezt a szabadságot beárnyékolja Péntek alárendeltsége, de ez egy kapitalista ország megalapítójának a szabadsága. Mennyire megváltozott minden! Jozef K. a megállapodott polgári viszonyok között már nemcsak új viszonyok létrehozására képtelen, hanem saját egzisztenciáját sem tudja a meglevő viszonyokkal összhangba hozni. Nem szabad ember, rousseau-i bilincsekben él, melyeket az ő hozzájárulása nélkül kovácsoltak, mondhatnánk azt is, hogy a jelenléte nélkül. Nem halad határozott cél felé;