Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Győry Dezső lírája
Szalatnai Rezső Győri Dezső lírája hagyomány Hagyományidézőnek hívjuk most elő Győry Dezső költészetét! Szlovákia magyar írástudói és olvasói támaszt keresve bizalommal fordulhatnak a Győry-versekhez. Ez a költészet Szlovákia magyar szellemiségének kialakulásával kezdődött, abban a légkörben fejlődött, ahhoz a régi légnyomáshoz szokott hozzá, ameiy Szlovákia magyar társadalmában feszült. Győry Dezső, a költő, jóformán befejezte mondanivalóját, amikor elment Pozsonyból és Szlovákiából. Ezzel nemcsak azt állítom, hogy e líra alapvető földrajzi meghatározások között bontakozott ki, hanem azt is, hogy Győryt a felelős együttélés a kisebbségi magyarsággal tette olyan morálisan megnyilatkozó poétává, amilyennek ismerjük. A fák hűsége a talajhoz s a tájhoz hasonlítható az övéhez. Életérzése a gyökerek erejével tapad a szlovákiai földhöz. Egyik legszebb költeményében a földből kirángatott kenderszárhoz hasonlítja magát, azonosul emberi mivoltában a kendersorssal, kitépik, vízbe rakják, áztatókövet gurítanak egykor szálas, szép testére. Más versében bükkfaparázsként ég, lobog pusztit- hatatlanul, amíg a hegyek közt van. Az ilyen szellemi típust nem lehet áttelepíteni. Az megpróbál a maga igazságával tovább élni, minden erőfeszítéssel, vagy elpusztul. Ez többé-kevésbé mindnyájunk létkérdése lett, amikor elhagytuk eredeti, szűkebb hazánkat. Megpróbáltuk a légkört átmenteni, újra hordani, s ez nem volt sem gyanútlan, sem könnyű magatartásnak Budapesten. Győry Dezsőt majdnem elfeledték, kínos helyzetekből tört fel újra. Huszonöt esztendő óta, hogy elment Pozsonyból és Szlovákiából, mindössze két verskötete jelent meg Budapesten, de ezek is jóformán régi verseinek gyűjteményei és válogatásai, tehát valóban csak „elégtétel a költőnek“, ahogyan Fábry Zoltán írja az első pesti Győry-válogatás bevezetőjében, 1957-ben. Győry atmoszférát cserélt, hogy hűségét megtartsa, s létkérdését megoldja: nem ír verseket, sikeres regényíróvá vált. Ami mégis új versként található az Élő válaszol című, 1964- ben megjelent Győry-kötetben, elejétől végéig emlékezés a költő egykori magatartására. Ez is újfent elégtétel-keresés, önfelidézés. A mai regényíró régi költői múltjára figyelmezteti az olvasót, teljes erejével keresi helyét a magyar költészetben. Keresse meg helyét a szlovákiai magyar írástudó, nézzen fel rá az olvasó! Igen, itt kell felidézni Győry Dezsőt teljes egészében, ha érvényes utat keresünk írói és emberi tájékozódásának szülőföldünkön. Mert a Győry-líra színe-java az esthajnali csillag elsőségével és gyémántfényével ragyog. Versírása véget érhetett, de végeérthetetlen a költői életmű: a magyar emberség dala. Nem szófia-dal, megpróbált és megmért emberség hiteles és értelmes vallomása ez. Politikai sorsosztásban szólalt meg, tragikus pillanatok után, amikor Valóság lett az Ady jósolta új Mohács. Nemzetből nemzetiséggé vált a magyar. Az országvesztésre és a kisebbségi sorsra először nacionalista hangon válaszoltak azok, akik verseket kezdtek írni Pozsonytól Kassáig, sőt Ungvárig. Győry Dezső is óhatatlanul így szólal meg. De ez nem Ölvedi László „édes véreim, könnyes magyarok, taposott tarlón fonnyadt virágok“ hang- ütésű jajveszékelő büszkélkedése volt, hanem komor, sötét, szomorú magyar társadalmi kép, reális és megrázó: A porta szélén három bús fa gubbaszt. Águk leperzselt, kormos, megmeredt. Egy sötét varjú szálldos fáról-fára, S lomhán hord szótlan üzeneteket. Ez az idézet a Százados adósság című első Győry-kötetből való. Sír neki az erdő, sír a mező, sír az egész világ: az őszi avarban elpusztult egy ország. Dyőry Dezső Ady-maga- tartással válaszol látványaira és tapasztalataira. Szép volt és szent volt a régi? A megyeháza volt az ország, vagy a nép? „Megtagadom magamat. És meg őket is“ — kiáltja. De ez a dühkitörés nem állandó. A fiatal költő szemlélődik. Bár Ady hangja elragadta, de nem vált Ady-utánzóvá. Szemlélete valósághű körültekintés lett, s villanásszerű felismerés:
