Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Szabó Béla: Steiner Gábor (regényrészletek)

nek — noha a kérdésről nem beszéltek — nem az asszony, hanem Zsiga volt az oka.

Az asszony belenyugvását a megváltoztatha- tatlanba Zsiga értékelte leginkább. Néhány évi házasság után is éppen olyan udvarias volt hozzá, mint ismeretségük első napjaiban. Soha egymás nélkül egy lépést sem tettek. Színházba vagy moziba együtt jártak, a rokpnságot együtt látogatták, és a pártgyűléseken is együtt jelentek meg. Ha pedig ünnepi alkalmakkor, egy-egy színházi előadásban az asszony szerepet vállalt, a próbákra Zsiga elkísérte. Zsiga különösen az asszony szavalataira volt büszke. Szépen szavalt, ezt munkáskörökben mindenki tudta róla. És ha Gábor megszerette ä fiatal költőket: Adyt, Juhász Gyulát, Kosztolányit és Várnai Zsenit, főleg Erzsinek, Zsiga feleségének köszönhette. Erzsi különösen a most feltűnt fiatal Várnai Zseni Anyaság című versét szavalta nagy sikerrel. A hallgatóság, a munkások, munkásnők tömege egészen lázba jött, amikor Erzsi a költemény legszebb sorait tolmácsolta:

Bár volna a mellem, dús, kifogyhatatlan,

akár a szilaj, áradó folyam,

tinéktek adnám minden áradó csöppjét,

hogy nőjetek fel büszkén, boldogan.

Az anyaság érzését senki olyan finomsággal nem tudta visszaadni, mint éppen ő, aki meg volt fosztva az anyaságtól. Egyszer abban a kitüntetésben részesült, hogy szavalata után maga a költőnő lépett hozzá, kezet szorított vele, és meghatódva mondta neki: „Szép volt, szívesen hallgattalak“.

Margitról Erzsi is tudott. Gábornak azt mondta, hogy így vaktában nem tud róla véleményt mondani. Helyes volna, ha összehozná őket. Ha megismerné, többet mondhatna róla. De az akkor sem lehet döntő, amit ő mond. Ha Gábor úgy látja, hogy a lány nem hozzá való, akkor nézete szerint legjobb ezt nyíltan megmondani a lánynak.

Erre Gábornak rövidesen alkalma is nyílott. Március elején a lakásán rózsaszínű, bélelt borítékot talált, levél volt benne Margittól, amelyben kéri, hogy pénteken, alkonyatkor, négy óra tájban jöjjön a Nagymező utcai kávéházba. Ott várja, annál az asztalnál, ahol először voltak. Gábor vegyes érzelmekkel fogadta a levelet, amely hemzsegett a helyesírási hibáktól, ugyanakkor azonban kellemes izgalom hullámzott át rajta, amikor arra gondolt, hogy újra együtt lehet vele. Noha munkája miatt nehézségekbe ütközött, hogy a megjelölt időpontban ott legyen, a metőrrel elintézte, hogy hamarabb elengedje. Gyorsan megborotválkozott, ünneplőbe öltözött, és pontosan ott volt a kávéházban. Margit már várta, kávéját már rég megitta, és türelmetlenségében a zsebkendőjét gyűrögette,

— Hála istennek! — sóhajtott fel, amikor Gábor kezet fogott vele. — Már azt hittem, hogy nem jön.

— Hát sok nem hiányzott — válaszolta, és vele szemben foglalt helyet az asztalnál. — Én ugyanis dolgozöm, és a munkámból csak hatkor szabadulok.

— Erre nem is gondoltam — szomorodott el.

— Maga sok mindenre nem gondol — ráncolta komolyra a homlokát azzal az eltökélt szándékkal, hogy nyíltan beszél vele, megmondja, hogy az egésznek nincs sok értelme. Egyelőre semmi kedve házasodni. — Nem gondol arra — folytatta —, hogy a szomszédok nyelvére kerül? Ha itt valaki meglátja velem, akkor az semmi jóra nem gondol majd. Egy lánynak vigyáznia kell a hírnevére.

— Ezt hagyja — intette le a lány, — a hírnevemre magam vigyázok.

— Ha így van — szólt rá komoran —, akkor mondja meg, hogy mit akar tőlem.

— Látom, hogy haragszik. Ha haragszik, akkor nem mondom.

Gábor elmosolyodott finoman, megértően. Arra gondolt, miért is haragszik erre a kislányra? ... Azért, mert ragaszkodik hozzá? ... Hát riassza el őt is magától? ... Margit ugyanakkor arra gondolt, hogy milyen szép ez a Gábor, ha mosolyog. Nem haragudott sloká, meg is mondta neki.

— Milyen szépen mosolyog maga Gábor, a maga helyében mindig mosolyognék.

— Ne tréfáljon, Margitka! — Először mondta így, dehát lehetetlen volt másképp szólítani, hisz olyasmiket mond az embernek, hogy szédülnie kell tőle. Zavarban volt, úgy érezte, hogy össze kell szednie magát, különben ez a kedves bestia föléje kerekedik. Szépnek, tisztának, naivnak és bájosnak látta. Nem, semmiképp sem szabad vele úgy bánni, mint egy idegennel. — Lássa be — kérte —, jóval idősebb vagyok magánál, és ha figyelmeztetem, hogy helytelenül cselekszik, akkor csak a jószándék vezet.

— Most meg úgy beszél velem, mintha az apám lenne. Az is csak jót akar nekem mindig, de én azzal a jósággal már torkig vagyok.

— Jó, rendben van, én már nem is szólok semmit. Mondja meg, hogy mit akar!

— Jó, megmondom. Azt akarom, hogy betartsa a szavát. A múltkor megígérte, híogy elmegyünk együtt egy zenés kávéházba, és táncolni fogunk.

— 0 — nevetett Gábor —, én arról egészen megfeledkeztem.