Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Gál Sándor: Versek
* félelem Valahogy talán felemelem nehéz edényét Szívemben Lehajtott fejjel állok előttetek És hallgatom a zajból font Köteleket ahogy zizegve Körém fonódnak Hullnak a napok márványcseppjei Pattognak a történelem kövezetén S a csend időtlen peremére rakódnak Ölomnehéz álmok Óriás fekete madarak Az ég S a föld között Füst láng és könyörtelenség Vonaglanak Hát hol vagy te porból mélységből Feloldozott A kétség hínárja nő Napjaim fölé Nem voltam éber őrködő Nem voltam soha senkinél se jobb S nem maradt más Csak ez a félelem amely Mindennap magához emel Mint édes gyermekét És megitat Kocsonyás tejével S nem érti senki meg Remegő kézzel ha leírom A magány teljes csendjében Érő szorongások Kegyetlen ábráit Gál Sándor növekvő idegenségiink Valami távoli vigaszt, a mélységek csöndjét hagyjátok nekem, hogy e tolongó világon kívül, míg a percek irtózatos robbanásokat görgetnek, együtt lehessek az emberiséggel. Valahogy úgy, hogy itt közietek és mégis messze álljak, éljek, lássak, s a munkától fáradt testetek fölé teríthessem a feloldás tiszta takaróját. Mint hideg őszi eső, csapódnak le a szavak, hogy a csend ereiben szertefolyjanak, és megmérjék a még mérhető távolságokat, az utat, amelyre lépteink nyoma írja a nappalok múló jegyét, az életünket, a sorsunkat s egyre növekvő idegenségünket. Mert megbomlott bennünk minden, tétova futásnak eredt a lábunk, s önmaga keresésére indul mindenki magányosan.
