Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés
kött katonákat se jelentettem be, pedig nemzetörparancsnok voltam. A bujkáló leventék fölött is elnéztem. Az oroszokkal rokonszenveztem. Még a rokonságomban is volt egy Orosz nevezetű. — Ezt az egyet nem hiszem^ Géza, hogy te az oroszokkal rokonszenvezték Tavasszal a templom előtt bennünket is Moszkvába küldtél volna! — Az ember mérgében mindent mond, tudod, hogyan van az — távozott az üres kosárral. Az emberek minden mással törődtek, csak azzal nem, hogy kőművesek mellé kerültem. Az eseményt anyámon és a családon kívül csak Erzsiké tartotta számon. Hatvan percig tartott az út, s mi percnyi pontossággal jártunk. Szerdán este hatkor, szombaton délután háromkor érkeztünk. Erzsiké ebben az időtájban mindig a kapuban állt. És úgy üdvözölt, olyan kedvesen, mintha a menyasszonyom lett volna. Egy szombat délután bátorságot vettem, és bekísértem a konyhájukba. Rajzott bent a légy, belepte az edényeket, beköpte a lámpaüveget, Barnabásné- asszony beidegzett mozdulatokkal seperte le arcáról a szemtelen legyeket. Férje és nagyobb lánya még a mezőben voltak, hármasban ültünk a lócán, és beszélgettünk. Nem tudtuk rejteni örömünket, hogy egy fedél alatt lehetünk, egy levegőt szívhatunk. Barnabásné asszony észre is vehetett valamit, mert ugyancsak igazgatni kezdte a kendőjét. Nem nyugodott, míg Boros Gézát szóba nem hozta. — Jó dolgos fiú, és erős. És ami mindennél fontosabb, hogy rendes. Mióta hozzánk jár, nem nézett más lány után. Bálban se táncoltatott senkit, csak Erzsikét. Aztán nem is beszélt másról; elvette a kedvem. Nem bírtam hallgatni az ömlengéseit. Gyorsan elköszöntem. A kapuban Erzsiké öntött belém vigaszt, hogy ne vegyem fel a szavát. Ő megy férjhez, nem az anyja. És mielőtt az. udvarukból kiléptem volna, megszorította a kezem. November végén vége szakadt a munkának. Pocsban, sárban lehetetlen volt tovább dolgozni. A kinti munkát félbe kellett szakítani, a benti tatarozást meg csak január elsejétől lehetett elkezdeni. Készültünk haza. Horkay, a mester, körültekintő ember volt, idejében gondolt ránk. Összeköttetései révén kiszimatolta, hogy az iparban dolgozókat nem viszik Csehországba, azokra szükség van itt Szlovákiában. A helyi nemzeti bizottságról pecséttel ellátott igazolványt hozott, hogy építőmunkások és iparosok vagyunk. Szombaton délután búcsúzkodtunk. Bementünk a kocsmába, és egy liter bort kértünk. Háncs Gyula két pohár lé fogyasztása után levetett magáról minden gondot, ő vigasztalta a szomorú mestert. — Sose búsulj, kenyeres pajtás, majd írok neked. — Honnan? -r- vette komolyan Horkay. — Csehországból. — Bolond vagy? Te nem mégy oda! Az igazolvány ott van a zsebetekben. — Hátha azt mondja a csendőr, vagy a kitelepítési biztos, hogy törüljük ki vele a fenekünket? — Akkor kitörülitek... De azt nem mondja. Biztos helyről tudom... S te, tanító úr, elégedett voltál a helyeddel? Szépen kerestél, nem panaszkodhatszí — Nem panaszkodom. — Nem szakítottad meg magad. — Egyáltalán. — Visszatérve Kossuthra meg Apponyira... — és vakargatta a kopasz feje- búbját. — Ne kezdjétek el megint! — vágott közbe Háncs Gyula. Már a könyökömön jön ki! — Igazad van, ne kezdjük! — hallgatott el a mester. — Soha nem érnénk végére a vitának. Azt az egyet ismerjétek el, hogy amint az ujjunk se egyforma, az emberek se egyformák. Ha rajtam múlna, a magyarok nem mennének sehová. Ott maradnának, ahol születtek!
