Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

ban járt építészmérnökire. Nehezen viselte volna el, ha valami előre nem várt esemény derékba töri a pályáját.

Kövér, kopasz ember volt Horkay. Nagy tiszteletben tartotta a gyomrát. Ha délben szalonnát sütöttünk nyárson, szinte csörgött le ajkára a zsír, olyan mohón evett. Dolgozni is szeretett, de beszélni jobban. Soha nem fogyott ki a szóból. Hatvanéves elmúlt, sok mindenen átment. Csak úgy bugyogott, tört fel belőle az élmény.

Kicsit ferdén állt, ahogy a téglát faragta, és helyére igazította. Most is így látom magam előtt, ilyen ferdén. Pesten inaskodott, az őszirózsás forradalomban a kommunisták és a szociáldemokraták körül kotnyeleskedett. Tizenkilencben jött haza a vörös katonák trénszekerein. Eperjesen tartózkodott, amikor ^ Szlovák Tanácsköztársaságot kikiáltották. Huszonegyben lépett a pártba — ezzel sokszor dicsekedett —, a vörös zászló állandóan ott lengett az épülő falon. Harmincban oklevelet szerzett, vállalkozó lett, de nem hagyott fel a pártoskodással. Rákosi szabadulása érdekében aláírásokat gyűjtött. Negyvennégyben önként ment a felkelő katonák közé, és a háború végéig partizánkodott.

Nem kis büszkeséggel töltötte el, hogy a szlovák munkások és iparosok építették Budapestet. Tudomásom szerint ma hasonló a helyzet. Csallóközi magyar munkások építik Pozsonyt. Jól beszélte nyelvünket, hozzá nem ért fel a „Na Slovensku po slovensky“ hangulata.

Amire Háncs Gyulával figyelmesek lettünk: az épülő falhoz dőlve magyarul számolt, szorzott, összeadott és kivont. Háncs Gyula, első számú segédje, térdig érő meszes, téglaporos kötényében nem is hagyta megjegyzés nélkül a mester kalkulusait.

Ha jól emlékszem, Mindszentkor (a temetőben égtek a gyertyák és illatoztak a krizantémok) megkérdezte:

— Milyen szlovák vagy te, ha magyarul számolsz?

Tűz körül ültünk, forgattuk a nyársat, a cigányok távolabb húzódtak tőlünk, onnan hallgatták a kibontakozó beszélgetést, a kirobbanó vitát, amely nap nap után közénk feszült.

— Apponyi Albert gróf szlovákja vagyok — felelte kesernyés mosollyal, és beleharapott a szalonnájába; ajkára csörgött le a zsír. — Tudjátok, ki volt?

— Tudja az öregisten — kereste Háncs Gyula a szalonnáját; mindig beleejtette a tűzbe. — Mennyi gróf volt Magyarországon? Eggyel se tartottam komaságot. Egyszer a Hangyába bekukkantott egy gróf. Monokli volt a szemén. Olyan izgágának tűnt, mintha mindent meg akart volna szagolni. Bolond lehetett, az a geszti bolond, amelyikről olvastam egy versben.

— Te se tudod, tanító úr? — tűrte fel az ingét a mester. Olyan karjai voltak, a mészárosnak.

— Miniszter volt, ha az emlékezetem nem csal. De hogy milyen miniszter?

— Az iskolákat igazgatta. Persze csak a magyarokét. A szlovákokról nem vett tudomást.

— Ha nem voltatok — fújta a hamut szalonnájáról Háncs Gyula.

— Hogy az istenbe ne lettünk volna! — horkant fel a mester, nem ismerte eléggé a segédjét.

— Mi sem vagyunk most, oszt itt eszem a szalonnát melletted — böfögött Háncs Gyula.

így folyt a párbeszéd, s a lényeget villantotta elém. Ami velünk történik, azt elődeink zúdítják a nyakúnkba. Nemzettelenítő politikájukkal ők nyújtották be a számlát, és mi most fizetünk. De mi közöm nekem Apponyi Alberthez és a grófokhoz? Mi közöm Horthyhoz, Prónayhoz és Gömbös Gyulához? Anyám szegény asszony. Ha kitűnő bizonyítványom nincs, oklevelem sincs. Képtelen lett volna taníttatni.

A nagy magyar ábránd csak annyira részegített meg, amennyire egy fiatalt megrészegíthet. Amikor Harsányi Pubi, osztálytársam, a zsidó fiú, sárga csillaggal jött be az osztályba, egyszerre megcsömörlöttem. Amikor szüleivel vagonba zárták őket, kiábrándultam. Forrt bennem a vér, egyszerre érteni kezdtem apám hetvenkilencedik zsoltárának második Versszakát a bírósági tárgyaláson: