Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

közösködöm. Vetélytársamnak sem tartom. így magyarázta az eszem, nem így dobogta a szívem. Hevesebben ugrált, ha észrevettem, hogy az Erzsiké szeme másfelé is elkalandozik. Istentisztelet után az emberek megálltak egy kis tereferére a templom előtt. Nem csatlakoztam hozzájuk. A legények gyülekezetét is elmellőztem. Siettem haza, szívemben az Erzsiké hűtlenségével. Nagyon bántott, hogy rajtam kívül máson is megakadt a szeme. Anyám nem követett, elvegyült az asszonyok között. Magyarázgatta a helyzetem. Szinte hallottam, ahogy mondja: — Tudjátok, én marasztottam. Üljön otthon, és várjon. Majd csak lesz valami azzal az iskolával. De nem lehetett bírni vele. Hogy ő nem vár. Nem akar megbolondulni a várakozásban. Egy tanfelügyelő is járt nála. Valami Szedlák nevű. El akarta helyezni. De keményfejü, az apjára szakadt, hallani se akart a dologról. Hiába mondtam neki, ne nyakaskodj, a hivatásodról van szó. Mintha borsót hánytam volna a falra. Kőművesek közé áll, holnaptól dolgozni fog. Tanító és munfts, hallottak ilyet? Téglát hány, és nem a gyerekek fejét pallé­rozza! A templomtól távolodva visszafordultam néhányszor, és láttam, hogy a pap siet utánam. A kapuk fölött az útra hajoltak a diófák. Árnyékukba húzódtam, és vártam. Szaporán szedte a lábát, a palást púposodott utána, verejtékezett az arca. — No ezt nem gondoltam volna, Bálint, hogy ennyire a hagyomány híve — mondta, és zsebkendőjével felitatta homloka verejtékét. — Ezt hogyan értsem? — Papok és tanítók örök harcban állnak egymással. Két kakas nem fér meg egy szemétdombon. Maga is ehhez tartja magát? — vált neheztelővé a hangja. — Dehogy. <— Felénk se néz. Haragszik talán? — Nem haragszom. — Mi újság? Hallom, dolgozni akar? — Holnap munkába állok. — Meggondolta jól? — Volt időm rá. — Azt hiszem, elhamarkodja a dolgot. Nehéz napokat élünk, sorsunk' a mélypontra zuhant, de ezen semmit sem segít a megfutamodás. — Eszemben sincs megfutamodni. Csak unom már a szoba négy falát. Nem várhatok sült galambra. A munka nem szégyen! — Az igaz! De egy tanítónak adni kellene a rangjára! Az emberek könnyen felejtenek. Egykettőre elfelejtik, hogy Szekeres Bálintnak tanítói oklevele volt. — A munkás én leszek, de az ok nem én vagyok! Hivatalt nem tölthetek be. Annak igen nagy lenne az ára. A gerincem nem adom. — S hogyan lesz az orgonálással? — Ez volt az utolsó orgonálásom. — Hogy-hogy? — lepődött meg a pap. — Az orgona arra emlékeztetne, amire nem szeretnék emlékezni, amit felejteni szeretnék. — Nagy baj — tűnődött. — Honnan szerezzek kántort? — Elvégezheti Tiszteletes úr! — Ügy lesz, ha másképp nem lehet — adta meg magát. A templom előtt szétszéledtek az emberek. Ki az Alvég, ki a Felvég felé tartott. Csak Méhes sógor közeledett felénk. A botja egyszerre lendült a bal lábával. — Délután harangozzak? — kérdezte. — Nem kell, Méhes úr, délután nem lesz istentisztelet — mondta a pap. — Akkor ez most jól jön nekem. Fát szedtem össze az erdőn. Barnabás kölcsönadja a lovát — nyugtázta Méhes sógor, és megfordult. — Jó étvágyat! — Sok szerencsét, Bálint — nyújtotta a kezét Tiszteletes úr. — Remélem, találkozunk, nem lesz olyan hűtlen hozzánk, mint eddig volt. A feleségem már neheztel is magára! — Köszönöm a meghívást, és ha az időm engedi, tiszteletemet teszem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom