Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - Mács József: Adósságtörlesztés

székhelyig vagy a világ végéig szaladhatok mellette. A nem várt helyzet, a némán vallomásra kínálkozó alkalom olyan hirtelen jött, hogy eltemette a szavakat.

Felnéztem rá, meg se rebbent a szeme. Az aláfutó utat figyelte. És talán a szívem bolondos verését tapintotta ki. Más ilyen helyzetben a csókját követelte volna, nekem eszembe sem jutott ilyesmi. Örültem, hogy kezemet a tenyere alatt tarthatom.

— Forduljunk meg, Bálint! — mondta, és elcsuklott a hangja. Ügy engedelmeskedtem, mint a gazdájához szelídült kutya. Visszatértünk a tábla végére, ott leszállt, tenyerét viszont a tenyeremben felejtette.

— Köszönöm — szorította meg a kezem.

— Szívesen, máskor is — viszonoztam a kézszorítást.

Beszaladt a kukoricásba, én meg toltam haza a biciklit. Különös, eddig soha nem ismert érzés kerített hatalmába. Egyik pillanatban meghalni szerettem volna, a másikban boldogan kacagni. Egyszerre nagy jóság lopakodott a szívembe, mindenkin segíteni szerettem volna. Másszor meg a magány csábított távoli, lakatlan szigetre, hogy csak a gondolataimnak élhessek.

Este anyám nyakába borultam, megcsókoltam az arcát. Belekaroltam, és az udvaron sétára kényszerítettem. Gyanúsan pillogott rám, a számat szagolta, nem az alkohol ficánkol-e bennem, csak azután kérdezte meg:

— Mi van veled, Bálint?

— Nem tudom. Semmi... szeretem az életet, és határtalanul boldog vagyok!

Anyám még értetlenebbül nézett rám. Nem értette lobogó szenvedélyem. Szinte olvastam szeméből a kérdéseket: akkor boldog, amikor pályájának végleg befellegzett? Amikor néhány nap múlva tanítóból kőművessé vedlik? Szegény fiam, megártott neki a sok tépelődés, agyára ment a gond.

— Mi történt veled ? — vizsgálta az arcom.

Nem feleltem. A magány, a bezárkózás tükörsima vizén úsztam, és a biciklizéssel foglalkoztam. Átgondoltam részletesen mindent, és újra éreztem az Erzsiké puha ujjait. Hevesen dobogott a szívem.

— Nem vagy lázas? — kérdezte anyám, és homlokomra szorította tenyerét.

Dehogy voltam lázas. Szerelmes voltam. Először életemben. Én, a nőgyűlölő,

belehabarodtam egy nőbe. Szeme, mint az őzikéé, és engem szeret, nem Boros Gézát!

Vasárnapig elég jól belejöttem a biciklizésbe. Uraltam a gépet. A kormány engedelmesen simult a kezembe, a pedál sem akadozott a talpam alatt. Már nem értem be a falu végével, tovább merészkedtem. Istentiszteletig, a tízórai harangszóig ide-oda nyargaltam a kerékpáron. Készültem a másnapi stószi útra. Háncs Gyula tegnap este közölte velem, hogy mehetek a kőművesekhez dolgozni.

Háromnegyed tízkor tértem vissza az udvarunkra. Falhoz támasztottam a kerékpárt. Délután még szükségem lesz rá. Anyám már jól előrehaladt a főzésben, mert orromba csapott a tyúkhúsleves szaga. A bátyám a kút mellé telepedett, és lustán, kényelmesen fényesítette a cipőjét. Későn jött haza, sokáig „szortírozta“ a leveleket a vénkisasszonnyal. A bicikliről semmit nem mondott. Addig volt érdekes, amíg az üzletből elhoztam.

Csak anyám nem tudott betelni a bicikli nézésével. Ahogy meghallotta, hogy reccsen a kapu, kidugta a fejét az ajtón.

— No, még nem törted össze magad?

— Van eszemben — mondtam.

Méhes sógor harangozott, gyorsan magamra kellett kapkodnom az ünneplőt. Minden ki volt készítve az ágyra, és a szék karján a fekete ruhám, az ingem, a nyakkendőm, a tiszta gatyám és a térdharisnyám, nem kellett semmi után kutatnom. Mire másodszor is megkondult a harang, az énekesköriyv és a korái a hónom alatt volt. Indulhattam.