Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Bábi Tibor: Részletek „Könny a mikroszkóp alatt” című versciklusból
A keze nyomát őrzi minden, a szőlőtő, a hervadt virágágy is, a kerítés, a tüskés rózsafák, minden őt keresi. Ám lenn a kert csücskében az elszökő utat felverte már a felejtő perjefü. Meghalt anyám kedves almafája. Ö, ez az almafa! Áprilisban virágzott, fehér fátyolt öltött, mint esküvő előtt az érintetlen lány. Ezernyi méh fürdött virágporában; reggel, délben, este arany vizével meglocsolta gyökerét, lombját a részegítő Nap; ilyen az almafák szerelme. A szél egy éjszaka letépte fátyolát, s megőszült árnyékában a fekete föld. Hajnalra kelve dísztelen zöld ruhában ott állt a kertben, tűnődött, elmerengett, mint a viselős, szomorú asszonyok: tavasztól őszig lassan, lassan elnehezült piros gallya, ága. Húsz éven át, mint hűséges cseléd, szolgálta csöpp anyámat. ő volt a legkedvesebb lánya. Nem terem többé: kiszáradt — elpusztult, mint bánatában a hűséges eb, s oly szánandó e szegény almafa hirtelen halála. Hideg a kályha. Őt siratja a fázó ablak, a megkopott, lűdbőrös fal, a könnyes Mária-kép. Hideg a csillár fénye, törik akár a jégcsap; lehull, s szembe robban szúró ezer szilánkja. Reccsen a padló, az elárvult ágy, a szekrény. A kis asztalon bánatában megpattant a szomorú váza. Tétován tapogat s megáll a béna óramutató, csillog a dermedt számlap, mint a befagyott tó. Fényes arcával falnak fordult szemérmes tükre. A láthatár fölé ágaskodott a templom — isten fekete koporsója. Egy ezeréves porladó falu aludt el mindörökre súlyos és tömör árnyékában, mely ezer éven át csak növekedett, mint alkonyaikor a dombok árnya. Elnyelte minden ősöm, apám, anyám se menekült, én vajon merre fussak most? Nézem az alacsony eget, a keréknyomokkal felszántott utakat, és nincs is kedvem menekülni. Elér egy nap az árnyék, rám zuhan, összezúz, felőröl, mint súlyos malomkő a parasztok búzáját. Ö volt otthonom, gyökerem, itt élt, és nincs többé, ó, hol keressem ... Termett sírján egy szomorú virág, e fojtogató, béna gyász. Megindultak most ellenem az ágaskodó vén falak, szuronyt szögez a csend, s örökre elüldöz innen a néma ház. Beszögezhetik ablakát, mint anyám koporsófedelét, megfutok és nem viszek mást magammal, csak vereségem s porladó apám nevét. Zsákmányul az erősebbnek most itt marad a védtelen táj; beszántják majd a temetőt is, ne legyen hová visszatérnem.
