Irodalmi Szemle, 1965
1965/9
európai sorában Frans Maserrel és Käthe Kollwitz művei mellett méltón képviselik a korszerű magyar törekvéseket. E sokrétű örökségre támaszkodik az új magyar grafikai művészet, amely a felszabadulás óta eltelt két évtized folyamán nemcsak számbelileg jelentős és tehetséges grafikusnemzedékkel, hanem sajátos tartalmi és formai értékekkel is gazdagodott. E nemzedék legfőbb érdeme, hogy a műfajt megszabadította a festészettől való függő viszonyától, megpróbálta saját törvényei szerint igazgatni és szervesen bekapcsolni az európai grafika mai áramlataiba. A magyar grafika ezzel fejlődéstörténetének új fejezetéhez ért, amelyet a kifejezési eszközök kultúráltsága, az alkotófolyamat intenzitása s a kísérletezés bátorsága egyformán jellemez. Az új magyar grafika élén kétségkívül a vonalak ízét és szépségét hangsúlyozó Barcsay Jenő halad, de a grafikai kifejezés skáláját jelentősen tágítja Martyn Ferenc szürrealizmus és absztrakció felé gravitáló rajzkultúrája is. E két elméletileg ellentétes, de dialektikusán összefüggő irányvonal között széles ívben domborodik ki nemcsak számos magyar grafikus, hanem több kiváló magyar festő és szobrász grafikai munkája is, hogy csak Domanovszky Endre, Hincz Gyula, vagy Ferenczy Béni műveit említsük. Az új magyar grafikusnemzedék sorából viszont magasan kiválik Borsos Miklós, Gacs Gábor, Göllner Miklós, Kass János, Kohán György, Kondor Béla, Raszler Károly és sok más fiatal magyar grafikus tehetsége. Kétségkívül ők azok, akik a grafikának, ennek a magyar képzőművészet történetében sokáig mellékszerepet játszó műfajnak általános hitelt, elismerést és széles körű társadalmi érvényesülést szereztek. Az eredményt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy ma már Miskolcon minden két esztendőben magyar grafikai biennálét rendeznek, amely mérlegeli az értékeket, szembesíti a nézeteket, és irányt mutat a jövő fejlődése felé. Az Irodalmi Szemle mai számában szemelvényeket közlünk az új magyar grafikai termés legjavából. Célunk bemutatni az olvasónak az új magyar grafika technikai kultúráját, tartalmi és formai gazdagságát, tehát azokat a tulajdonságait, amelyek mindenekelőtt jellemzik. (T.)
