Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

most már a kemenceépltéshez kellett hozzálátni.

Múlja stukkózót is hozott a házhoz, felfu- valkodott, karót nyelt 16—17 év körüli fiút. Sokáig álldogált a szoba közepén, és hallgatott. Azt hittük, a falakat nézegeti, felbecsüli, mennyi anyagra lesz szüksége. De csakhamar észrevettem, hogy egy pontra néz, és vár valamit.

— Mennyi gipszre lesz szükséged? — kérdezte Múlja. — Két zsákkal elég lesz?

A fiú nem reagált. Mintha nem is hallotta volna.

— Filonovéknál mennyit használtál el?

A legényke kissé felélénkült:

— Igen, náluk sok volt.

— Már régóta stukkózol? — érdeklődött Múlja.

A legényke mereven nézett egy pontot a padlón.

— Hogy hívnak?

— Tolja.

— Apád, anyád van?

Tolja furcsa mozdulatot tett a fejével, de nem válaszolt.

— Mennyit kérsz a két szobáért?

Tolja megmondta az árát, de szemét nem vette le arról a pontról a padlón.

Sokat kért, azt hittem, Múlja rögtön visszamondja az üzletet.

— S hány napig fogsz dolgozni?

— Háromig.

— Három nap alatt egyedül nem birkózol meg vele... Ügy látszik, nemrégen végezted el az építőipari iskolát. Hány osztályt jártál?

— Négyet.

— Hány éves vagy?

Tolja megint nem válaszolt. Múlja próbált vele alkudozni, de a fiú csak mereven nézett a padló egy pontjára, és hallgatott. Múlja mondott egy összeget, és megkérdezte:

— Megegyeztünk?

Tolja tagadóan rázta a fejét.

— Minek neked annyi pénz?

— Ruhát akarok venni.

— No, jól van. S mikor jössz dolgozni.

— Akár holnap is jöhetek, műszak után.

— Gyere! ... Eszel valamit? — kérdezte Múlja. — Valami különlegességgel nem tudlak megkínálni, de levest és paradicsomot adhatok.

Asztalhoz ültette Tolját... Aztán elkísérte a villamosmegállóig. Vagy 15 perc múlva tért vissza.

— Sikerült szólásra bírnia? — kérdeztem.

— Ühü. Árvaházi. Se apja, se anyja.

— Sajnálom — mondom. — De rossz stukkózó. Minek nekünk?

— Hadd dolgozzék! — mondja Múlja.

— Hadd dolgozzék! — ismétli Irka.

10.

Néha eljönnek Zsenyka barátai megnézni, hogyan halad az építkezés, megtudni, mit ír Zsenyka. Valka Dlinnij, aki már leszerelt, pénzért jön, meg könyvet cserélni Irkával.

— Anya néni, adjon kölcsön 15 rubelt! Becsületszavamra már munkába állok a „golyósban“. Az első fizetésemből megadom. Kedvem szottyant inni.

A „golyós“ — ez a kerületünkben levő go- lyóscsapágygyár.

— Honnan vegyek pénzt? Látod, építkezünk, magam is adósságba vertem magam. Nem is tudom, hogyan fizetem meg.

— Kérjen kölcsön a szomszédoktól!

— Már kértem.

— Anya néni, a nagyanyónak nincs? Megkapta a nyugdíjat?

— Te szégyentelen! — botránkozik meg Múlja. — A nagyanyó nyugdíjából akarsz inni?!

Múlja zsörtölődve, átkozva a világ összes iszákosait, mégis elmegy a szomszédba pénzt kérni Valkának.

— Én nem mennék — mondja Irka.

Vaszja Tomilin néha együtt jön Valkával.

Még egyszer sem láttam őt mosolyogni. Katonának nem vették be, mert éppen vakbélgyulladása volt. Amikor elhagyta a kórházat, munkába lépett a Morehodka hajógyári műhelyeiben. Iskolába is beiratkozott. Tomilin nős. Alig fejezte be a tizedik osztályt, megnősült.

— Háromszori étkezés. Reggelre kása van olajjal. Aszalt gyümölcskompót vagy tea. Kenyér — amennyi kell. A teához 25 gramm vajat is adnak ...

— De haza nem engednek? — szakítja félbe Dlinnij.

— Nálunk kaszárnyarend van — magyarázza Tomilin. — Nálunk sokan vannak más városokból. Vasárnapra kimenőt kapnak a városba. Én megegyeztem a vezetőséggel, hogy szombatról vasárnapra hazaengednek éjszakázni.

— A fiatalasszonyhoz?

Vaszja sóhajtozik.

— Szóval szombattól vasárnapig vár az asz- szony? — folytatja Dlinnij.

— Nem tesz semmit. Várjon még négy évig! — Múlja Tomilin védelmére kel. — Mások tovább várnak, és semmi baj. Igaz, Vaszja?