Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban
gyermekeinek a házában élne. Senki sem űzi ki, mégis valami bántja őt, ezért néz vasvilla- szemmel Manya anyóra. — Mindig olyan nyugtalan volt, Vitya — mesélte nekem Manya anyó. — Mi, Konyuho- vok nyugodt emberek vagyunk. Nálunk nincs botrány, nincs veszekedés, nincs ordibálás. A férjem sohasem láttam józanul, részeg mellől keltem fel, részeg mellé feküdtem, de szintén nyugodt volt. Előfordult, hogy rám ordít, tudjam, hol a helyem. Tizenhat éves koromban mentem hozzá, ő tizenhat évvel idősebb volt nálam, de jeleneteket nem rendezett. Én már olyan természet vagyok: befogom a szám, se igent, se nemet nem mondok. Legfeljebb elvonulok a kocsiszínbe, és kisírom magam. Kiégett a lelkem, Vitya. Önző lettem. A háború idején ápolónő voltam egy kórházban. Mindent csináltam, bilit hordtam, padlót súroltam, szennyes fehérneműt mostam. Mindent megtettem, de nem éreztem magam a bőrömben, úgy jártam, mint az álomkóros. Naphosz- szat dolgoztam — mindegy volt. S ha valakit hordágyon behoztak, azt gondoltam: „Nemcsak nekem van bánatom, másoknak is“. Nem, Vitya, fáradt vagyok élni... Kivágódik az ajtó, Nyinka repül haza: — Láttam Julka Nyikolajevát. Nyolc éve nincs gyereke, s most lesz. Múlja a szemüvegén keresztül érdeklődéssel pillant Nyinkára: — Teherbe esett? Julka? — kérdezi. — Teherbe esett — mondja magából kikelve Nyinka, s felém integet: — Ha nem tetszik, ne hallgasd! Aztán Irkához fordul: — Képzeld, félháromra állítottam be az ébresztőórát, de csak négy előtt tíz perccel csöngetett. Négyre már a kocsiparkban kellett lennem. Ha az ügyeletes autóbusz elment, várhatok egy órát. Látom, jön, futok, a szívem majd kiugrik. Beszállok. A mieink ültek benne, a parkból. Ujjal mutogatnak rám, és röhögnek, hogy a hasuk is remeg. A hajam úgy lógott fürtökben, ahogy éjszakára felcsavartam, így szálltam be az autóbuszba. Az autóbuszparkba úgy jutott be, hogy pénzt adott az apjának, aki felkereste ismerőseit, ivott velük, aztán még valakivel ivott, s végül Nyinkát felvették. Csodálkoztam: —7 Mire volt ez jó? Pia nélkül nem vettek volna fel kalauznak? — Hogy gondolod, Vitya? — csodálkozott Nyinka. — Azt hiszed, ha felvettek, már nem kell semmit adnom? Ha nem adsz a diszpécsernek, rossz vonalra oszt be. Ha nem osztozol a sofőrrel, sohasem teljesíted a tervet. Ha pedig nincs tervteljesítés, szépen lekerülsz a kocsiról, s mehetsz mosónak. Az ember idegei pattanásig feszülnek, míg megkeres egy tízest, aztán eloszthatja. Nyinka mindig megdöbbentett azzal, hogy otthonosnak érezte magát abban a világban, amely ellen hivatásomnál fogva harcolnom kellett. Ha azt mondanám: „Minden üzletben lopnak“ — ez csak tragikus beismerése lenne annak, hogy semmit sem érnek a tanítók, a hozzám hasonló újságírók, az írók, a magas államhatalom, azok törekvése, akik megmutatják, mi a jó, és mi a rossz. Nyinka határozottan állította: „Minden üzletben lopnak“ — s nem bánkódott, nem érzett csalódást. Ő ebben a világban élt. Nem volt jobb, de nem is rosszabb másoknál. Idegeskedj, de keress egy tízest! Ez ő. 5. így hát heten éltünk egy házban. Hat asz- szony: Manya anyó, Múlja, Múlja anyja, Irka, Nyinka, Nyinka lánya: Nataska — és én. Nálunk a reggel öt órakor kezdődik. Elsőként Múlja kezdi a napot. Az utóbbi időben jóformán nem is alszik — őrzi az udvaron heverő deszkákat, gerendákat, cementeszsákokat. Ősszel hozzáépítünk a mi házfelünkhöz. Irka sürget. Valamikor azt mondta: „Fontos, hogy a gyerek nyáron jöjjön a világra. A ház régi, nedves, huzatos, ha télen jön a világra, megfázik és belehal.“ Most azonban kiderült, hogy a kicsi mégis télen jön a világra. A legutóbbi 15 év felét barakkokban töltöttem, s úgy gondoltam, jogom van megvetni a lakáskultúrát. Különben is, senki sem adna lakást. Edző voltam egy nagy gyár sportklubjában, esténként írtam, jegyzeteim néha megjelentek a lapokban. Lakásra még nem gondolhattam. Egyszer elmentem annak a folyóiratnak szerkesztőségébe, amely közölte karcolatomat, és kisebb feladatokkal bízott meg. — Ha akarja, elhelyezem magát lapnál — mondta egy ismerős szerkesztő. — Üj városi lap indul, és egy jó ismerős lesz a főszerkesztő. Határozzon gyorsan, mindjárt idejön! Aztán belépett a szobába egy ember, akit első látásra meg kellett ismernem, mert tőle függött, dolgozhatom-e az új városi lapnál. — Alekszandr Jakovlevics — mondta neki a szerkesztő —, neked emberek kellenek, ugye? Ajánlhatom neked ezt a fiatalembert. Kritikát és karcolatokat is tud írni. Már többször közöltük sikerült írásait. Alekszandr Jakovlevics leült az asztalhoz, és megkérdezte: — Mire számít? Mire számítok? Nem is értettem a kérdést.
