Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

A Zsenykánál egy évvel idősebb Valka Dlin- nijt — és még néhány jómadarat a társaságból

— hirtelen behívták katonának. Gondolom magamban: végre elválnak útjaik. Zsenykának van egy nagybácsija: a nővérem férje, politikai tiszt egy repülőalakulatnál. írtam neki, kértem, írjon olyan férfias, katonás levelet Zsenykának. Küldött is egy nagy levelet. Olyan ak- kurátosat. Nekem nagyon tetszett. Irt a tanulásról, arról, hogy milyen nehéz volt Nyikolaj nélkül felnevelnem a két gyereket, meg hogy Zsenyka legyen most már a segítőtársam, nevelje a jellemét, ha jó katonai repülő akar lenni. Megmutattam a levelet Zsenykának, de az a bitang el sem olvasta. Rám nézett, és az asztalra dobta: „A te műved, Múlja, hát csak olvasd magad!“

Azért általában megjavult. Irka abban az évben befejezte az egyetemet, sokat olvasott, az ösztöndíján — mindig felemeltet kapott — egész könyvtárat rendezett be. Zsenyka mindig Irka könyveivel hencegett a fiúk előtt, Irka így sohasem tudta megszámolni a könyveit.

Irka elvégezte az egyetemet, Zsenyka pedig megkapta az érettségi bizonyítványt, s a pilótaklubban is levizsgázott. Az orrom elé dugta pilótaoklevelét: „Nézd, Múlja! No nézzed csak!“ A bizonyítványában majdnem csupa hármasai voltak, de a pilótaoklevelében mind színjeles — ötös. A katonai hatóságnál külön nyilvántartásban szerepelt, hogy aztán pilótatiszti iskolába küldjék.

Őszig járt a repülőtérre, aztán ősszel összeszedték a pilótaklub növendékeit. A katonai parancsnokság Szibériába irányította őket, egy repülőtiszti iskolába. Azt mondták nekik: „Ti már úgyszólván katonák vagytok. Megérkeztek az iskolába, átestek az orvosi vizsgálaton, levizsgáztok, és máris felesketnek benneteket“.

Kikísértem az állomásra, én ostoba, még el is sírtam magam, amikor megláttam kopaszra nyírt fejét, beültettem a vonatba, aztán Irkához utaztam a falura, ahová tanítani küldték. Mondogatom magamban: minden jó lesz. Már kezdtem megnyugodni. Gondoltam eléldegélek a falun, gondját viselem Irkának, megpihenek, a házamba meg, az én részembe, lakókat fogadok. A pénzen, amit majd tőlük kapok, rendbe hozatom a bútort.

Novemberben érkeztem Irkához úttalan úton, ahol gumicsizma nélkül egy lépést sem tehet az ember... Már egy hónap is eltelt, a szél hópelyheket kergetett, hideg volt az utcán, a posta is rendszertelenül járt, de csak nem érkezett levél Zsenykától. Irka azt mondja: „Nincs levél, tehát jól van. Ha rossz dolga

volna, biztosan írna“. Én is így gondolom, de azért nyugtalankodom. Nem hiába — estefelé valaki kopog. Nyílik az ajtó ... Zsenyka áll a küszöbön.

Megtörtént, amitől féltem, megbukott a vizsgán. „A maga fivére, Irácska: Zsenyka, a fél— kegyelmű megbukott a vizsgán.“ „Zsenya, miért nem puskáztál?“ „Azt mondta az őrnagy: aki puskázik, arra nem bízhatunk korszerű haditechnikát.“ „És te próbáltál puskázni?“ „Igen.“ „Rájöttek, mi?“ „Rá.“ Könny szökött a szemébe. „Hogyan jutottál el idáig?“ „Vonat tetején, Múlja.“ Szibériából, ebben az ítéletidőben?! Otthon lakókat talált. Ismét vonatra ült, aztán útközben felkéredzkedett egy autóra, így jutott a faluba. De a legfontosabbat utoljára tartogatta: ő most katonaszökevénynek számít! Felesküdni még nem esküdtek fel, de már katonáknak tartják őket. Azokat, akik megbuktak a vizsgán, repülőtechnikusi vagy ejtőernyős-iskolába irányították. Zsenyka és két akasztófavirág társa, egy szibériai állomáson átszálltak a keletre menő vonatból egy nyugat felé haladóra. Társaik ösz- szeadták pénzüket nekik útiköltségre, persze, nem volt annyi, hogy elég legyen a jegyekre. Az út felét a kocsi ajtajában, a másik felét a tetején tették meg.

„Most mihez kezdel?“ — kérdeztem. „Kérni fogom a katonai parancsnokságot, irányítson másik iskolába. Hadd vizsgázzak még egyszer.“ „És ott nem pótvizsgázhattál volna? Mért nem kérted a feletteseidet?“ „Múlja, ha ott lettél volna, öt perc alatt kirimánkodtad volna a pótvizsgát.“ „Hát te mért nem könyörögted ki?“ „Nem engedte a büszkeségem.“

Otthagytam Irkát, és visszamentem Zseny- kával a városba. Elment a katonai hivatalba, ott elvették az okmányait, és azt mondták: „Sehová sem irányítunk. Bíróság elé kerülsz szökésért“. Hazajött: „Készítsd, Múlja, a tarisznyám, rakd meg kétszersülttel!“ Kapom magam, elmegyek a katonai hivatalba. Mondom a titkárnőnek: „Ez és ez vagyok, beszélni- valóm lenne a katonai parancsnokkal.“ Bemegy a szobába, kisvártatva visszatér: „Nincs itt“. Durván mondja: „Nincs itt“. „Mi az, hogy nincs itt?“ Tudod, Vitya, még a hangjáról is megismerem. Még a háborús időkből ismerem, amikor hozzá jártam megtudni, hogyan esett el Kolja, meg beutalót szereztem Zsenykának az iskolaszanatóriumba, meg a gyerekekre járó nyugdíj ügyét kellett intéznem. „Nincs ideje.“ „Hát szakítson magának időt!“ Erre kijön maga a katonai parancsnok, meghallotta, hogy kiabálok. „Nincs miről beszélgetnem egy dezertőr anyjával.“ „Egy dezertőr anyjával