Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

kellett utánajárnom, hogy beutaljanak az iskolaszanatóriumba? Majd elkopott a lábam! Tudod te, hányan tartanak igényt erre a helyre? Csak azért kaptad meg, mert megjött apád halotti levele. Ha apád nem esett volna el, tíz évig is várhatnál, míg sorra kerülsz. Tudod, hány ember akar még otthon enni? Te az iskolában kosztolsz, legalább ennyi köny- nyebbségünk van. Kelj fel rögtön, te tetves!“ Feltápászkodott, én meg hazamentem, és gyümölcskocsonyát főztem neki. Két liter tejet használtam fel, éppen aznap kaptam, cukrom volt odahaza, egy kis keményítőt is tettem hozzá. Eléje tettem a kétliteres, csordultig teli befőttesüveget. Azt mondta nekem: „Minek nekem a te gyümölcskocsonyád? Mindenképpen haza akarok jönni“. De azért bekebelezte. Az egészet. Először a felét, aztán, hogy el ne romolják, a többit. Egész éjjel hányt tőle. No most mondd: máig sem eszik tejes gyümölcskocsonyát, pedig azelőtt a legkedveltebb csemegéje volt.

Mégis ki kellett vennem határidő előtt az iskolaszanatóriumból. Ahogy a munkából haza- jötte'm, mindennap kopogtak az ablakomon. „Anya néni, jöjjön, Zsenyka hívja!“ Kifutok, hát az a disznó megint a hóban fetreng: „Vigyél haza!“ Vagy azzal fenyegetőzik, hogy kiugrik a második emeleti ablakból.

Később — már nem tudom, mikor — galambokat kezdett tenyészteni. Bemocskolta az egész padlást, jómaga is olyan volt, mint a megelevenedett ördög, piszkos a pókhálótól, tolitól, koromtól. Mindenféle utcakölyköt behívott magához a házba. Mondom neki: „Add el a galambokat, mert a fenébe küldöm őket!“ „Én meg felgyújtom a házat“ — felel vissza. Barátokra akadt, húsz-, harmincéves tökfil- kókra, galambtenyésztőkre. Egymás között csereberéltek, kiválogatták a galambokat, ha idegenekhez repültek. Egyszer öt rubelt kért tőlem. „Minek az neked, Zsenya?“ „Kell.“ „Minek?“ „Kell.“ „Tudod, milyen nehezen jut az ember öt rubelhez? Te meg csak úgy egyszerűen öt rubelt akarsz!“ „Adósságom van.“ „Mondd meg annak, akinek adósa vagy, hogy a te anyád takarítónő az iskolában, s nem tud annyit fizetni a galambjaidért. Itt van egy rubel, add oda neki!“ Elvette tőlem a rubelt, ott íziben, előttem apró foszlányokra tépdeste, és arcomba vágta. „Nesze a rubeled!“ Minden összedőlt bennem. Az utcán, az emberek szeme láttára történt. A pofájára másztam. „Nem akarlak többé látni — mondom. — Nem vagy a fiam, ne is gyere haza!“ Elfutott. Egész nap, egész este elvolt. Éjjel zörögnek az ajtón. Kimegyek a folyosóra, kérdem: „Ki az?“ „Anya néni, nyissa ki, én vagyok Valerkával" — hallom Vaszja Tomilin hangját. Megint: „Anya néni, nyissa ki egy percre, mondani akarok valamit!““ Kinyitom az ajtót, Zsenyka besuhan a résen a szobába, beveti magát a sarokba, és ül. Igaz, bocsánatot kért: „Múlja, elragadtattam magam“. Megígérte, tanulni fog, csupa négyest hoz haza, segíteni fog itthon.- Igaz is, segített, fűtött a kemencében, vigyázott, hogy ki ne aludjon a tűz. Azért nem tanulta meg, hogyan jön a pénz a házhoz. Irkával együtt gúnyolódtak: „Múlja, te méterszámra veszed a szalámit, mint a kapcát?“

— mert hogy olyan olcsó. Milyen szalámit vehettem nekik a pénzemen? Csakis kenőmájast. Még sötét van, amikor reggel felkelek, elkészítem a reggelijüket, a nagyanyóét, az anyámét, egyikét a szekrénybe teszem, a másikét az asztalon hagyom, az anyámét az ablakpárkányon. Mindegyik adagra ráírom, kié, de ők mindent összekevernek, amikor felébrednek. Aztán rajtam nevetnek. Nevetne^ azon is, hogy mindenféle rejtekhelyeim vannak, ahová rosszabb napokra egy kis darát, lisztet, olajat dugdosok. „Múlja, hisz meg sem találod.“ Igazuk is van. Elfelejtem, hová dugom, egész nap annyi minden jár az ember fejében. De ez is kell. Minden értük van. Kolja halála után tíz évig egy szál ruhában, egy kabátban jártam. A gyári étteremben is nevettek rajtam. Amikor rám került a sor, a pénztárosnő mindig azt mondja: „Tudom, tudom, Anna Sztyefanovna, mint mindig: fél borscs, fél kása, fél kenyér. Hány évig éltem csak kásán!

Zsenyka a nagyanyjával, az én anyámmal is minden áldott nap hadakozott. Anyám, hiába voltunk heten, nem szereti a gyerekeket. Ha Irkának meg Zsenykának egy szem cukrot adok, mindjárt féltékenykedik: „Nekik adsz, tőlem meg sajnálod!“ „Hiszen gyerekek! A gyerekeknek adom, mama!“ „Hát nem vagyunk mi egyek?“ „De hisz én sem eszem, egy szemet se!“ „Bolond vagy te — mondja —, addig eszel, míg a magad gazdasszonya vagy, azután már senki sem ad enni.“ „Én mindig a magam gazdasszonya leszek — mondom. — Sohasem leszek a gyerekek nyakán. Nem értük, hanem magamért.“ Ha vele beszélek, mindig kijövök a béketűrésből. Süket, ordítani kell a fülébe. Torkom szakadtából üvöltözöm. Biz’ isten, mint a bolondokházában. Nálunk egész nap ordibálnak. Zsenyka gyűlölte is őt. Zsenykának a cukrát lopdosta, Zsenyka meg mindig borsot tört az orra alá. Ha kiment az udvarra, Zsenyka bezárkózott, úgy tett, mintha elment volna hazulról, és magával vitte volna a kulcsot. Kész cirkusz volt neki. Nem is hinnéd,