Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban
— Hallgass! — förmedt rá Zsenyka. — A fiúk egész nap dolgoztak, házat építettek neked!! A fiúk Duszját megkerülve, lassan kiszállingóztak az utcára. Én is kimentem. Duszja és Zsenyka hajba kapott. Pofon csattanása, majd Duszja kiáltása hallatszott: — Te aljas, megalázol engem fajankó barátaid előtt! — Akarsz még egyet? — ordította Zsenyka, és kifutott az utcára. A sötétben majdnem belém rohant. — Te is láttad, Vitya — mondta —, ugye, láttad? A fiúk melóztak. Te is megdolgoztál. Ezek reggel óta munkában voltak, aztán meg hozzám jöttek. Talán csak megtámaszthatják egy kicsit a hátukat. S ennek még feljebb áll! Hisz neki építenek. Hát nincs igazam? Ingyen csinálják, s ő még pofázik! ... Elkísértük Tolkát és Valerkát, aztán hazatértünk Zsenykával. Kibékítettem Zsenykát Duszkával, valamit mondtam nekik, közben csak az járt a fejemben, hogy a fiúk közül senki sem emelte fel a kezét, amikor Tolka megkérdezte, kinek él az apja. 2. 1945 októberében hazatért Zsenyka barátjának, Vaszja Tomilinnak az apja. Reggel tíz óra körül érkezett, anyját feleségéért küldte az asszony munkahelyére, maga pedig hátizsákját és köpenyét az ágyra dobta, és borot- válatlanul elment a fia után az iskolába. Csendes és üres volt az iskola, s ő e csendtől egészen megrendülve, a boldogságtól meghatva lépkedett a hosszú folyosón. Eleinte csak be akart nézni az osztály ajtaján, de aztán sarkig tárta. Az arca is remegett, amikor a harminc gyerek között megtalálta és megszólította a fiát: — Vaszja! A sírástól és örömkiáltástól megsüketülten csak állt ott, s nem értette, miért mondja neki a tanítónő: — Nem kellett volna ezt csinálnia... Egy fiúcska félrelökte őt az öklével, kifutott az osztályból, és ordítozva végigszaladt a folyosón. Zsenyka anyja takarítónő volt az iskolában, látta, hogy Vitya a folyosón szalad. — Utánafutottam, Vitya, de ő kiugrott az utcára, és hazairamodott. Ágyra vetette magát, öklével verte a párnát, úgy ordította: „Kolkának is hazajött az apja, Petya már halászni jár az apjával, most már Vaszkának is itt az apja..Szánalom volt nézni ezt a félkegyelmű barmot. Zsenykára már régen ráragadt a „félkegyelmű“ és a „barom“ jelző. Amióta leszerelt, r.éha magára is mondja: „Hát itt van Zsenyka, a félkegyelmű“. Nagyon jól tudja, hogy jobb, ha az ember elsőnek nevet magamagán. — Tudod, Vitya, én nem is akartam, hogy megszülessen. Irka akkor már négyéves volt. Mondom magamban, elég ez a gyerek. Kinint szedtem. Két óra hossza üldögéltem forró kádban; szándékosan ezért jártunk Nyikolajjal fürdőbe. Aztán Nyikolaj egyszer kijelentette: „Elég volt. Szülni fogsz! Nem nézhetem többé.“ így hát szültem. Az apjának szakasztott mása volt. Négy kiló húsz dekás gyerek, kész futballista. Hát amikor rákezdte: Be-e-e! — Elmosolyodott. — No, gondolom, jó torkod van, kislegény, a mellemet is kiszakítod. Nyikolaj, amikor megtudta, hogy a gyerek négy kiló húszat nyom, mindjárt azt mondta: „Holnap már futballozni fog“. Én is a pályán ismerkedtem meg Nyikolajjal. Terhes voltam Irkával, nagy volt a hasam, de azért futottam a kosárlabda után, míg egyszer rosszul nem lettem ott. Nyikolaj elvezetett, és a lelkemre kötötte: „Még egyszer be ne tedd ide a lábad!'1 Én még most is különbül csinálom meg a kézenállást, mint Zsenyka, pedig már ötven év nyomja a vállam, és tuberkulózisom is volt. Irka szeret sportolni, fürdőruhát húz, és kimegy az udvarra gyakorolni, én meg figyelem, és utánacsinálok mindent. A gyárban munkaszünetben, a villámtornakor is mindig rám mutat a testnevelőnk: „Látjátok, fiatalok, hogyan tornászik Anna Sztyefanovna?“ Csak a gyárban hívják Anna Sztyefanovná- nak. Otthon csak Múlja. Elmosolyodik. — Ezek — mutat Irkára és Zsenykára — másként nem is hívnak. Meglátják gyerekkori fényképemet: „Mu-u-ulja áll!“ — A szomszédok is Muljának hívják... A háború előtt ez a becenév így hangzott: „mamulja“. A mai Muljának azonban semmi köze sincs a háború előtti mamuljához. — Zsenyka megpróbálja a kézenállást, de nem megy neki. Irka kineveti, ő meg szorongást érez. Szorong a gyengesége miatt. Amikor még kisfiú korában fürödni készült, mindenkit kikergetett a házból, az ablakokat teleaggatta takarókkal, minden részt betömött. Irka meg azért is kiáltozta: „Mégis látlak, mégis látlak“. Zsenyka torkaszakadtából üvöltött: „Múlja. kergesd el“ ... „Irka ilyenkor megsértődött. Mindig is sértődés volt, mert azt hiszi, Zsenykát jobban szeretem. Neveljen csak fel két-három gyereket, hadd tudja meg. lehet-e egyiket jobban szeretni, mint a másikat. Zsenykát jobban kényeztettem, mert vele szemben
