Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
náltak. Ellenérvként felhozhatják, hogy ez igen egyoldalú volt, lelkes, de egyúttal primitív is. Lehet kifogást felhozni egyes esetek és elvek ellen is. De nem szabad közben megfelelkeznünk egy fontos tényezőről: a nemzet lelkiállapotáról. A nemzeti újjászületés nálunk csak egy kis réteget érintett, nem úgy mint a történelmi országokban. Azok az érvek, amelyekről beszélek, csak valami kiegészítése, kiteljesedése voltak az újjászületésnek. Ha ma a mi fiatal értelmiségünk öntudatos, és még nemzeti értelemben is öntudatosabb, mint mi voltunk, ez nemcsak a gazdasági változások következménye, hanem annak is, hogy a nemzeti hagyományok tiszteletének légkörében cseperedett fel. De miért van erre szükség? Nemzet, nemzeti hagyomány, nemzeti kultúra? Nem nagyon ósdi és maradi jelszavak ezek? Mi értelmük van ezeknek a modern világban és a modern művészetben? Igaz, hogy a legmélyebb benső hang világában nincsenek nemzetiségi határok; valahogy nem bírom elhinni, hogy a tárgyak transzcendentális tulajdonságait kutató művésznek köze lenne a nemzeti hagyományokhoz; és azt, aki nem hagyja magát befolyásolni az észszerű -okoknak még az árnyékával sem, nem befolyásolhatja egy olyan tiszavirág-életű valami, amint amilyen a nemzeti kultúra. Tudom, hogy a nemzeti kultúra elválaszthatatlan része a világkultúra egészének, és át kell lépnie a saját határait. A modern művészet, tehát az amiről beszélek, gyakorlatban és elméletben egyaránt elmossa a határokat: nincs határ, mert nincsen nemzeti kultúra sem. Ennek az igazságnak a feltétele a valóság lenézése. Még nem tudom, hogyan lesz ez, viszont azt már nagyjából tudom, hogyan is van. Éppen a mai világban az összpontosító törekvéseken kívül vannak centrifugális törekvések is; nemcsak a nagy szövetkezések világa ez, hanem az öntudatra ébredő nemzeteké is. És most nemcsak az afrikai, ázsiai és latinamerikai nemzetekre gondolok, hanem például Olaszországra is. Szellemi felvirágzása a második világháború után mintha a Risorgimento időszaka lenne; a világiasságának nemzeti gyökerei vannak, és újszerűsége a hagyományokon alapszik. De alapjában véve ezek közismert dolgok: a művészetben csak valakiből lehet valami, A művész személyiségének semmi más forrása nincsen, csak a saját tapasztalata,, és ehhez a tapasztalathoz tartozik a nemzet tapasztalata is; azért olyan fontos ez a művészetben, mert a folytonosságnak a hordozója. A legmélyebb benső hang tagadja a személyiség hitelességét, amikor a személyiséget csupán az öntudatlan vagy az ösztönös cselekvésre korlátozza. Ilyen esetben, de csakis ilyen esetben, feleslegessé válik a hagyomány és a nemzeti kultúra forrása is. (A tanulmány befejezését következő számunkban közöljük.) Fordította: N. László Endre Fabio Picasso: Festő a strandon, rézkarc (1955)
