Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: A csehszlovákiai magyar irodalomról

megnyilvánulása elleni harc. Ez a folyóirat első ízben és valóban közelebb hozta a magyar olvasót a Szovjetunióhoz. így és más módon is felkészítette a magyarságot a közeledő súlyos, korszakalkotó problémákra és harcokra.

A müncheni válság politikai és kultúrtörténetünk csúcsát jelenti. Akkor bizonyosodott be, hogy a 20 év nem múlt el nyomtalanul felettünk. A reakció elleni harcban a haladó magyarság habozás nélkül a cseh és szlovák nép mellé állt. Teljes egészében megértette a köztársaság világjelentőségét ebben a történelmi korszakban, feltétlen harcos híve volt. Kialakult a demokrácia széles magyar arcvonala. Minden táborból (például a „Magyar Újság“, „Magyar Nap“ és a „Népszava“ írói és olvasói) sokan állottak az igazság ügye mellé, mert ennek győzelmében látták a magyarság létkérdését is. A csehszlovákiai magyar irodalom is sikerrel letette a történelmi vizsgát. A nyilvánosságot látott írásművek zöme a demokráciáért folyó harc fegyvere lett... És sajnos, volt ok, alkalom is, és volt miért harcolni. A haladó magyarok ellen, a magyarság igazi érdekei ellen megindult a reakciós körök veszett hadjárata. Megkezdődött a suttogó propaganda, a fenyegetések, csalogatások és megvesztegetések özöne. Szégyen- teljes köpönyegforgatás, a patkányok menekülésének, a férgek csúszásmászásának korszaka is volt ez.

És végül: bevonult a Fehér Ló, s a lovon a kormányzó, s kíséretében a régi magyar élet, az úri gazdálkodás, a félázsiai viszonyok

— s ahol valaha virágzó táj volt, ott most a pusztulás és halálos csend. „Felszabadító testvéreink“ csakhamar „megszabadítottak“ bennünket a demokráciától. Ott, ahol nem olyan régen kulturális fejlődés és virágzó kultúrélet volt, most feltámasztották a leg- sekélyesebb provincializmust és tartalmi sivárságot, a klikkek versengését, az úri kaszinókat, a pletykát és a Pestről importált kulturális szemetet. Szomorú, de tanulságos olvasni az új vizekre evező értelmiség sirámait a megváltozott viszonyok miatt, amelyek úgy fordultak, ahogy ők elképzelték (lásd Szvatkó és Vass cikkeit a „Reggeli Magyarországban“). De a hivatalos Magyarország gyűlöli a „felvidéki szellemet“ jobboldali, eltorzított kiadásában is, hiszen még a demokrácia említésekor vagy annak maradványai előtt is reszket. A magyar Henleinek és azok kultúrträgerei is kemény leckét kaptak. A volt vezér, Szüllő így jellemzi az akkori magyar életet: „nincs itt jövő, csak múlt és az a jelenünk“.

Záradékul: bár mi, csehszlovákiai magyar írók nem alkottunk remekműveket, nem

hiányzott nálunk sem a mennyiség, sem a minőség. Könnyen — csak úgy az ujjaimon — felsorolhatok néhány nevet, akik megérdemlik az említést. Természetesen a költészet volt a legjelentősebb, mert ez a legmegfelelőbb kifejező eszköze a hirtelen változó és kevéssé stabilizált viszonyok között. Mécs László, Vozári Dezső, Győri Dezső, Szenes Erzsi, Berkó, Szabó Béla és Morvái jelzik az érdekes lírai atmoszféra változandóságát. Engedjék meg nekem, hogy példaképp emeljem ki Vozári verseit („Szebb a sziréna“ stb ), amelyek urba- nizmusukkal, ironizáló bölcselkedésükkel és modern versformáikkal olyan kellemesen elütnek — például a magyarországi agrárköltészet zöldjétől és múzsájától: a fetisizált paraszttól.

A prózai műalkotás terén, az ismert nevű Barta Lajos és Kaczér Illés mellett, Darkó, Tamás, Szenes Piroska, Szabó Béla és Egri Viktor művei jelentenek kiemelkedő hozzájárulást.

Gazdagok voltunk az esszé és az újságírás terén. Szvatkó, Szalatnai, Fábry, Dobossy, Peéry, továbbá Dzurányi, Kálmán, Kaczér, Ferencz és Győri Írásait nem egykönnyen felejti el az az olvasótábor, amely annak idején érdeklődéssel követte az eszmesúrlódásokat.

E rövid karcolat keretében nem mélyedhetek el az egyes írók stílusának elemzésébe. Az évek távolából ezek a művek és nevek (az enyém is, kedves olvasó, és ezért is nem említettem) lassan elszürkülnek és eltűnnek, és ami emlékezetünkben megmarad, az voltaképpen csak az eszmék sűrített képe, a velük kapcsolt emóció. Felejthetetlen tájak és dallamok, emberi vágyak, örömteli és fájdalmas emlékek, mindaz, amiért egykor érdemes volt élni és írni, és amelyért ma meg kell küzdeni az ádáz ellenséggel, hogy ismét a miénk legyen.

És nem szabad elfeledni, hogy történelmünk húsz éve többet hozott, mint csak irodalmat. Engedjék meg, hogy nagy szavakat használjak: új öntudatot adtak, a nemzetek sorsközösségének tudatát. A magyar író megtanulta, hogy az író és az irodalom akkor virágzik, ha arccal a nép felé és az emberekhez fordul. És a népnek akkor megy jól a dolga, ha sorsát nagy haladó mozgalmakkal köti össze. Mi, haladó csehszlovákiai magyar írók, e gondolatok úttörői voltuk, és azt hiszem, akkor tehetünk legjobb szolgálatot az új Magyarországnak és a jövő Csehszlovákiájának — ha továbbra is ezek maradunk.

S ezen a helyen engedjék meg azt is, hogy kedves barátomnak, dr. Clementisnek ellent- mondjak, aki „Közöttünk és a magyarok kö