Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: A csehszlovákiai magyar irodalomról
Forbáth Imre: a csehszlovákjai magyar irodalomról Ez a kis tanulmány dr. V. Clementis, a „Nové časy“ (Üj idők) főszerkesztőjének kívánságára íródott Londonban, és ott is jelent meg 1943 októberében. A regionális és kisebbségi irodalmak többségének sajátos, helyzetükből adódó gyengéi vannak. Nálunk is elburjánzott a provinciona- lizmus és a dilettantizmus. Nem voltak nagy, egészséges szervezeteink, és kísérletek történtek arra, hogy a hiányosságokat sablonok segítségével szépítsék. Színvonalas kritika helyett orgiát ült az öntömjénezés, amit a másik oldalról mértéktelen lebecsüléssel rekompenzáltak. Sok mindent csináltunk, amit inkább lehetett volna irodalomtörténeti különcködésnek nevezni, mint igazi irodalomnak. Nagy szavakat gyártottunk. A „kisebbségi géniuszról“, a „dunai sors tudatosításáról“ beszéltünk, ami túlhajtott és nevetséges volt. Ma még talán nincs meg a megfelelő távolság ahhoz, hogy helyesen értékeljünk. Azonban már ma is rögzíthetünk néhány elvi tényt. Igaz, hogy sok hibát csináltunk, és mesterműveket nem alkottunk, de az is igaz, hogy eleget produkáltunk irodalmunk létjogosultságának bizonyítására. Még ennél is fontosabb az, hogy ez az irodalom olyan mentalitást nevelt, ami a jövő szempontjából felbecsülhetetlen. A demokrácia légkörében és a testvér-nemzetekkel szoros kapcsolatban megépült a barátság és az együttműködés hídja, amely bármennyire is ideiglenes lett volna, megindult rajta a forgalom. Eme irodalom első éveinek zűrzavarát csak akkor érthetjük meg, ha visszaidézzük emlékezetünkbe az akkori helyzetet. Az elszakítás első következményei katasztrofálisak voltak. Tömeges szökés, a szervezetek felbomlása, fejetlenség és anarchia. Kb. 140 ezer ember elment, közöttük az értelmiség nagy része. A központtól való elszakítást még csak fokozta a cenzúra és a sajtótermékek behozatalának tilalma. Am tévedtek azok, akik az utódállamok magyarságának pusztulását siratták. Győri Dezső helyesen írta: „...ezt az országot feldarabolták, de részei új életet kezdtek“. S ez az új élet a várakozáson felül érdekesen és izgalmasan kezdődött. A demokratikus Csehszlovákiában a magyar emigráció sok kiváló képviselője talált hazára. A szlovákiai magyarság ezek segítségével vett részt a háború utáni időszak haladó mozgalmaiban. A modern művészet sok támogatóra, az emigráns sajtó sok olvasóra, az expresszionista és humanisztikus szellem méltó kifejezésre talált. Többek között akkor jelent meg Gömöry Jenő folyóirata, a „Tűz“, Mécs László akkor írta a „Hajnali harangszó“ emberségtől fűtött verseit, akkoriban olvastuk Komlós, Márai, Si- mándy, Földes és Fábry írásait. Egynéhány magasan kiváló emigráns egyéniség (pl. Pór Bertalan, a legnagyobb magyar festők egyike és Barta Lajos, a kiváló író) véglegesen megtelepedett Szlovákiában, és végig barátaink és segítőtársaink maradtak. Ez a néhány tény fontos igazságot rejt magában. A legélesebben Fábry Zoltán „Tíz szomorú magyar év“ című ismert tanulmánya világít rá erre. Az elszakadt magyarok legjava teljesítette e fontos kultúrküldetést. Míg az „anyaországban“ a fehér terror rémuralma alatt és hosszú évekig utána úgyszólván elpusztult a szellemi élet, az utódállamok magyarsága volt az, amely a haladó magyar szellem folytonosságát megőrizte, és fenntartotta kapcsolatát a nagyvilág fontos mozgalmaival. Ám az első évek nemcsak haladást, modernséget és humanizmust hoztak. Megmozdult a jobboldal is. A régi úri réteg ittrekedt maradványai Magyarország reakciós revizionista törekvéseire, féktelen propagandájára és bőséges juttatásaira támaszkodva újjászervezték a „nemzeti ellenzék“ pártját, és az őket any- nyira jellemző lelkiviláguk csakhamar kifejezésre jutott. Politikai állásfoglalásuk az új rendszer iránt negativista volt. Az új intézkedések, amelyek kihúzták b talajt az urak