Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: A csehszlovákiai magyar irodalom hagyományai
Csanda Sándor: hagyomány a csehszlovákiai magyar irodalom hagyományai Az Irodalmi Szemle „Hagyomány“ címmel új rovatot indít, s a kezdeményező jószándékot bizonyára csak dicsérni lehet. Igaz, a „Hagyomány“ címszó eddig is fel-feltűnt a rovatok között, most azonban egy szervezett akció következik: a szerkesztőség számos irodalom- történészt, esztétát és kritikust kért fel, hogy írjon a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom egy-egy írójáról, irodalom- történeti problémájáról, folyóiratáról stb. A szerkesztőség körlevele szerint: „Irodalom- tudatunk folytonossága állna ezzel helyre, s új, most születendő irodalmunk egészséges fejlődésének a feltételei javulnának.“ Valóban „újrafelfedezés“, az „elfelejtett irodalom“ bemutatása következik-e, mint a körlevélben olvassuk? Majd meglátjuk a következő közleményekből, az én feladatom, hogy néhány bevezető megjegyzést írjak. Kezdjük azzal, hogy Tőzsér Árpád felfogásától eltérően, nem általánosítanám az „elfelejtett irodalom“, „újrafelfedezés“, „irodalomtudatunk folytonosságának megszakadása“ stb. fogalmakat. Inkább csak arról van szó, hogy fiatal olvasóink és íróink nem ismerik eléggé ezt a hagyományt, tehát elsősorban számukra kell „felfedezni“. A szlovákiai antikváriumokban időnként előfordulnak a két világháború közti irodalmunk alkotásai, a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban szinte mind megvan (magam is innen ismertem meg), sőt az egykori írók és olvasók nagy többsége is él még. Lőrincz Gyula, Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla és mások számára bizonyára nem kell felfedezni az első Csehszlovák Köztársaság magyar íróit, mert kortársaikról vagy róluk magukról van itt szó. (Nemrég pl. a Magyar Könyvesboltban véletlenül találkoztam egy New York-i lakossal, aki a második világháború elől menekült az Egyesült Államokba; úgy emlékezett a Sarló és a szlovákiai magyar irodalmi élet eseményeire, mintha a múlt héten történtek volna.) Igaz, a régebbi szlovákiai magyar írók többsége ma külföldön él, mert 1945 után áttelepült vagy áttelepítették, s ennyi a „folytonosság megszakadásának“ és hasonló fogalmaknak a lényege. Az irodalomtudaton a szerkesztőségi körlevél valamiféle közvéleményt, az olvasóközönség tudatát érti, pedig mintegy két évvel ezelőtt, Tőzsér Árpád verskötetét ismertetve már rámutattunk arra, hogy ez a fogalom a magyar nyelvben a szakemberek: irodalom- történészek, esztéták tudatát jelöli, s Horváth János tanulmányai nyomán értelmezzük így. Az irodalomtudaton tehát azt értjük, mit írtak a szakemberek a csehszlovákiai magyar irodalomról, s ezek az értékelések és kritikák fennmaradtak többségükben, az illető szakemberek is élnek, s éppen hozzájuk küldte ki körlevelét a szerkesztőség. Fejtegetésünket tehát azzal kell kezdenünk, mit és hol írtak a szakemberek a csehszlovákiai magyar irodalomról? Mai fiatal értelmiségünk ebből valóban nagyon keveset ismer, pedig az idevágó tanulmányok és kritikák puszta felsorolása, bibliográfiai felmérése megtöltené az Irodalmi Szemlének szinte egy egész számát, ezért csak a legfontosabbakról szólhatunk. Már 1927-ben írt egy kis könyvet az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban Farkas Gyula, németországi magyar lektor (későbbi egyetemi tanár) „Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete“ címmel. Amint a könyvecske címe is mutatja, a szerző nacionalista szemléletű volt, de tanáros tárgyilagosságra is törekedett; egyébként közvetlen kapcsolatot tartott az itteni irodalmi élettel, egy berlini kiadónál (Voggenreiter Verlag) magyar osztályt létesített, s ott számos írónk könyve jelent meg. Hasonló szellemben, de sokkal alaposabb tájékozottság és tárgyi ismeretek alapján foglalkozott a szlovákiai magyar irodalom kérdéseivel Sziklay Ferenc, a kassai Kazinczy Társaság és könyvkiadó vezetője. Kiadta Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek antológiáját (1926), a kisebbségi magyar irodalom tízéves fejlődését bemutató Kazinczy Évkönyvet (1929), számos kritikát és cikket írt a Prágai Magyar Hírlap irodalmi
