Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Tóth Elemér: A halak mélyben úsznak
Az ügyes ciklusbeosztás az első pillanatban olyan „vérbeli“ novellistát sejtet, aki széles tématerületen és határozott műfaji igénnyel dolgozik, de a kötet elolvasása arról győz meg, hogy a novellák nagy része a költő Monoszlóy műhelyének melléktermékeként, az erőteljesebb és átfogóbb műfaji koncepciót nélkülöző alkalmi produktumként született. A másodlagosság érzését különösképpen aláhúzza egy körülmény. A jól megformált és nyelvi-stilisztikai szempontból általában kiegyensúlyozott és egyéni Írások olvasása közben többször is élénk reminiszcenciákat érzünk, és a tematikában és a szerkezetben novellairodalmunk néhány klasszikus képviselőjének hatására ismerünk. így például Élet Mihály alakja és a köréje font novellafűzér ellenállhatatlanul Kosztolányi Dezső Esti Kornéljára és az Esti Kornél-novellákra emlékeztet; a „Megtörténhetetlen történet“ Karinthy híres önbíráló fantasztikus novellájának (Találkozásom egy fiatalemberrel) kései rokonaként hat; Karinthy s Kosztolányi sugalmazó jelenléte érezhető az Alfréd című novella halandzsa-apoteózisében is. Árról a hatásról — Tömörkényéről — amely a Csoda a tanyán című ciklusban meghökkentő módon mutatkozik meg, külön kell szólnunk. E ciklus írásaiban, különösen a Tövises méla- ság-ban, nem azt a jelenséget tapasztaljuk, amit a fenti hatás-novellákban láthatunk. Azokban egy széleskörű olvasási kultúráltság spontán lecsapódásainak, a rokon szemléletbe való beolvadásainak vagyunk tanúi. Itt viszont furcsább dologgal; egy hangsúlyozottan urbánus beállítottságú és gondolkodású írónak a paraszti tematikába való adekvált törekvésű, de csak irodalmi élményekre támaszkodó kiruccanásával állunk szemben. Ez a saját közegből és alkatból való mesterkélt kilépés természetszerűen nem eredményezhetett mást, mint paródiát súroló stílus-utánérzést. A két évtizednyi munkásságot felölelő kötetben szép számban találhatók olyan írások is, amelyekben az egyéniségét kereső novellista már diadalra jutott, és figyelemre méltó mvűészi adottságait ígéretesen csillantotta meg. Elsősorban a kötet záróciklusáról (Egy szürke élet) mondható el mindez. Erről a kötet egyik kritikusa, Karol Tomiš a következőket írta: „A válogatás záróciklusának legtöbb elbeszélése, különösen az Egy szürke élet, a Félelem, A fal és a kötetnek címet adó A villamos alatt a legigényesebb művészi követelményeket is kielégíti. Monoszlóy ezekben tudatosan modern formanyelvre törekszik. A valóságnak a hős tudatán keresztül való ábrázolása, az asszociatív szerkesztési módszer, az imaginatív és groteszk elemeknek, továbbá az abszurditásnak felhasználása nem öncélúak. Lehetővé teszik a valóság és az ember maximálisan sűrített ábrázolását.“ (Üj Szó, 1965. VII. 31.) Kár, hogy az elektikus összetételű és ennélfogva vegyes értékű kötetben a novellista Monoszlóy érettebb és perspektivikusabb eredeti értékei még csak szórványosan mutatkozhattak meg. A céltudatosabb és szigorúbb válogatás — amelyet Tomis is hiányol — ezeket az értékeket jobban kidomborította volna, és ezzel az a sajátos tématelítettséggel és finom lélektani érzékkel árnyalt új szín, amelyet Monoszlóy a novellairodalomban is ígér, már ebben a kötetben erőteljesebben kifejezére jutott volna. (Folytatása következik.) Monoszlóy Dezső Tóth Elemér: A halak mélyben úsznak A nyitrai pedagógiai főiskolán egy-két évvel ezelőtt fiatal költők estjét vezettem be, s akkor többek között azt mondtam, hogy fiatal költőket ismertetni mitikus feladat, kicsit a haruspexek állását kell betölteni, akik állati belekből fürkészik a jövő titkait. Azt is mondtam, hogy a legtöbb fiatal költő (a tehetségesekre gondoltam) amolyan szellemi kenguru, a leírt sorok között még egy eltitkolt erszényt visel, s abban tartja azokat a jövendő gondolatokat, amelyeket egyelőre még nem sikerült kihordott szavakká varázsolnia. Ha nem gondolunk erre a titkos erszényre, mozdulatlan fényképpé béklyóznánk a mozdulni vágyó szobrot, de pusztán a mozdulat dinamikájáról sem beszélhetünk, ha nem rögzítjük a kiinduló pontot, hiszen a befejezett mozdulatra vonatkozóan ebben az esetben csak a képzeletünkből meríthetnénk. S mindennek a bizonyítására felemlítettem saját ifjúkorom tapasztalatait, azt a költői korszakomat, amikor mindig két vers élt bennem, vagy úgy is mondhatnám, hogy bilokálisan egyszerre éltem ezekben a versekben. Az egyik, amelyet már leírtam, a másik, amelynek a leírására képesnek tartottam magamat. Néha aztán ezt
