Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Tőzsér Árpád: Nyári naplójegyzetek
Az idei nyár szenvedélyesebbnek, mozgalmasabbnak tűnt, mint az előzők. A legmagasabbra a természet produkálta csallóközi dráma körül csaptak az indulatok. A szenzációkba, a szuperlatívuszoktól hemzsegő világhírekbe belefáradt újságolvasó is hülledezve, később borzalommal, s egyre inkább indulattal figyelte a hatalmas számokat: az evakuáltak száma több mint ötvenezer, kb. 150 ezer ha termőföld s negyven falu van víz alatt, vagy vízzel körül véve, a csicsói 70 méteres gátszakadáson át másodpercenként 1000 köbméter víz zuhog az elöntött területekre; Csallóközben Megyertől Patig két és félszer több a víz, mint az árvái vízduzzasztóban, stb., stb. A hazai sajtóban Saigon, Dominika és Algír neve mellé odakerült Csicsó, Izsa, Kulcsod és Kolozsnéma neve is. Egy sor délszlovákiai község azzal kezdett beszélni — először országos nyilvánosság előtt és fórumon — hogy elnémult, megsemmisült, eltűnt a föld színéről. A pozsonyi Nemzeti Képtár falán kb. másfél méteres magasságban emléktábla hirdeti, hogy 1855-ben addig ért az ár szintje. Megyercsen, ahol egyetlen ház sem maradt épen, vajon hová fogják tenni az emléktáblát, hogy 1965-ben meddig ért a víz? Vagy Gútán, ahol kb. ötszáz ház dőlt össze, s ki tudja hány megrongálódott?! De a régi házak helyére újak épülnek. Egy pillanatig sem kételkedünk benne, hogy a Csallóköz és a Mátyusföld elpusztult része újjáépül, hisz az országnak szüksége van az „éléskamrára“, csak egy dolog nem épül újjá: a történelem. A múlt. A Csallóköznek az a Bél Mátyás megfogalmazta ősisége, amelyet az ódon kúriák, a román stílusjegyű tömör parasztházak, régi életformáról valló halászkunyhék s főleg az egykor gazdag, most persze már csak a szekrények alján porosodó népviseletek hordtak. Akkor jártam Martoson, mikor ötnapos megfeszített élethalál harc után végre viszonylagos biztonságban alhatott el a falu népe este: a Nyitra szintje megállapodott. Öt centiméter hiányzott még a gáť tetejéig. A martosiak már a legrosszabbra is elkészültek: a nyúlgátak készen állottak. Öt napig a faluban csak az apró gyerekek és az egészen öreg emberek, asszonyok aludtak. De mi ez az ötnapos, ha még olyan hősies küzdelem is ahhoz a harchoz képest, amelyet Martos népe már évszázadok óta vív a vízzel. Itt a honfoglalás István királlyal és a kereszténység felvételével nem ért véget, hanem tart a mai napig, s a hazáért, a házért, a családért nem idegen népekkel kell megküzdeni, hanem a természettel. A falunak egyszerre három folyóval: a Nyitrával, Zsitvával és a Vággal kell hadakoznia, útját állni szittyónak, nádnak s karámjába kényszeríteni az időnként meg dühödő fenevadat, a vizet. S az ezeréves harc éppen olyan sikeres volt, mint ez a legfrissebb, az ötnapos. Bizonyítja ezt a falu puszta létén kívül ódonsága, nyelvének érdekes archaizmusai, népviseletének és lakásberendezés-kultúrájának gazdagsága is. Jártam Szalacsi néni és Jóba néni letűnt idők építkező ízléséről valló házikóiban, megcsodáltam a nagy találékonysággal és gazdaságossággal épített „tüszelt“ (szabadkéményes tűzhely, a kemence egyik fele átnyúlik a „szobába“, s így egy tüzeléssel két helyiséget melegít), a természet minden színében pompázó, rokokót idéző „tornyoságyakat“, s volt a kezemben a „martosi baba“ is, amely a nem is olyan régen még széltiben viselt martosi népviseletbe volt öltöztetve. Az emberéleteken s a falu napló Tőzsér Árpád jegyzetek nyári kultúra I a víz alatt
