Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Dénes György: Versek
— Verfluchte Paralyse! — mondta a zongorista, mielőtt ujjait a billentyűkre helyezte, aztán jobb kezével egyre magasabb oktávokat szólaltatott meg. De hiába érte el a leg magasabbat, a szalámit nem tapogatta ki. Tonda úr letette a felöltőt, hivatalos meghajlással felkérte Nadját, és hosszú lépésekkel táncolta az angolkering őt, tele kecses figurákkal és rochade-okkal, ujjai között elegánsan tartotta a rózsát, és operett-stílusban énekelt a zongora hangjára: — Nélküled az élet szomorú, akár az éj... — Maga gyönyörűen énekel, — mondta Nadja, és fejét kissé hátravetve nézte Tonda úr nemes vonásait. A kertészsegéd mámorosán keringett a teremben, egymás után hagyva ie a párokat, a zongorista folyton a padlóra sandított, szüntelenül ellenőrizte az ujjait, és időnként ezt suttogta: — Ügy látszik, már megettem azt a szalámit... Zádor András fordítása Dénes György kergetőzés a félelemmel A hátam mögé surrant valaki. Talán egy megholt isten, bolygó sarlatán. Nevetés mögé bújva, feszülten újra és újra elmenekültem. Eljöttek frissen a vasárnapok. Nyáreste zajlott jóllakottan, fönt, lombok susogtak nyugodtan, s rámhajoltak ringó dalok. Este lett. Az árnyak meglapultak, s az ágyam szélén ott ült valaki. Szeme helyén két sötét folt fénylett, foszforeszkáltak redves csontjai. útszélen A tartozásomat megadtam és mellőletek elmaradtam, útszéli kopár kőre ültem, szinte magam is megkövültem. Vártam, hogy mégis visszanéztek, barátok voltunk egykoron. Ö, de bolond is a lélek! Kérődzik az ábrándokon. Bár sejti, hogy a könyörület a légbe pattant mint a hab, mégis remél s élesztgeti a rég kihamvadt parazsat. csontomig fáj a világ Sajnálom mind az érkezőket, a maradókat s elmenőket; ülök a kalitkás tavaszban káprázva, szinte öntudatlan. Forog velem a föld, s a réten arany-láng nyalja mellem, térdem, szellők bolházzák vad magányom, forrón viszkető árvaságom. Szívem alján a keserűség, fejem felett a fény-gyűrűs ég, ó, van-e átkosabb reménység, ó, van-e gazdagabb szegénység? Csontomig fáj a világ s érzem nem szabadulok semmiképpen, se fű, se lomb, se föld, se tenger nem gyógyíthatja meg az embert. Mindenkit leránt majd a mélység, mindenkit befon a sötétség, a szárnyas szívvel érkezőket, a maradókat s elmenőket.
