Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül
Duba Gyula rohanéfelhövottgyoU «hgép körül Kétezer méter magasan repült a repülőgép délnyugat felé és erősen küzdött a szél rohamokkal, melyek felhőrongyokat sodorva, szemberohantak vele. A gép nyugtalanul repült, szinte másodpercenként süllyedt és emelkedett, s amikor a sötét felhőfoszlányok rázúdultak és légcsavarjai aprítani kezdték a sűrű, nedves vattacsomókat, megremegett, mint egy megkínzott állat, motorjai panaszosan felhördültek és csak a szétlökött felhőrongyok távozó futása után szűnt meg testében a remegés. Azok az utasok, akik gyakran repülnek tudták, hogy nincs veszély, ilyen széllökések nem veszélyeztetik a gépet, és nyugodtan ültek helyükön, vagy hátradülve bóbiskoltak az üléseken. Akik még keveset repültek és alig volt tapasztalatuk a levegőéggel, most nyugtalanul tekintgettek ki az ablakokon, meg a pilótafülke falát bámulták, ahol váratlanul kigyulladt a figyelmeztető felirat, mely egyébként csak felszállásnál és leszállásnál szokott kigyulladni: „Tessék az üléshez kötni magukat!“ A gép szárnya mellett, éppen ott, ahol a kipufogócsőből néha félméteres lángnyelvek csaptak ki, fiatal nő ült az ablak melletti ülésen. Ijedt szemmel nézte a lángokat és amikor szabálytalan, szörnyeteg alakú felhők rohanták meg a gépet, félelmében a mellette ülő férfi mellére rejtette arcát és nem nézett ki az ablakon. A férfi a haját simogatta és úgy nyugtatta. — Ne félj... ez nagyon megbízható gép. Ismerem a konstrukcióját. Tíz perc múlva leszállunk Szliácson. — Félek — mondta halkan a felesége —, tudom, hogy semmi baj nem történhet, mégis félek. Mintha a lelkem mélyén élne a félelem és ilyenkor megnövekedne, kitágulna bennem, mint egy csúnya színű gumiballon ... — Félelemballon — nevetett a férfi —, nem is olyan rossz. Ballon, félelemből, mely magával ragad ... — Pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta még: — A gép remegésében erőt érezz, ne a tehetetlen gyönge- ség jelét! A férfi gyermekkora legnagyobb élményei a gabonacséplések. Hetekig várta a cséplés jöttét, álmodott róla és egyre kérdezgette apját, hogy mikor jön már a gép. A szögletes gabonaasztagok a szérűn állták, szép csúcsosra behegyezve, esők idején vászon- ponyvával letakarva. A szérű földje felsöpörve körülöttük. A diófa alatt posvadó víz egy hordóban, tűz esetére, virgoncán úszkáló ebihal porontyokkal és kukorica- levélből készített, hosszúnyelű locsolóval, meg csáklyával — semmi egyéb nem hiányzott már, csak a cséplőgép. Egy napon az is megérkezett. Sorba járta a gazdák szérűit, s végre hozzájuk jutott. A kapuig együtt jött az egész karaván, elöl a pöfögő, acélszürke Fordson traktor, mögötte a pirosra festett, ezres dob, s legvégül a csörgő-csilingelő elevátor. A nehézkes, zömök cséplődob torkából szürke porfelhő szállt, az elevátor láncai minden döccenés- re megcsörrentek és az öreg Fordson kék füstpamacsokat köpött a forró nyári levegőbe. Gyerekhad kísérte háztól házig a gépkaravánt. A házuk előtt megállt a szerelvény, a sorrend megváltozott. Az olajosruhás gépész — feltétlen tisztelet tárgya a gyerekek között — lekapcsolta a traktortól a dobot és a vontató, ferdefogú kerekeivel visszamászott az elevátorért, először azt vitte be az udvarba. Utána jött csak a dob. Az elevátorral könnyen ment u dolog, de a cséplődob monstrum teste nehéznek bizonyult. Az udvarba vezető
