Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Fábry Zoltán: Cantata profana
profana Bartók Béla halálának huszadik évfordulójára Mintha csak pontra, végre futott volna be: e sorok írásának megkezdése előtt a Kassuth-rádióban Lehel György vezényletével felhangzott a Cantata profana. És ezzel szinte önmagától rajzolódott ki a téma körvonala, annál is inkább, mert e közvetítésben valami elmaradt, kimaradt: Bartók Béla személyét hiányoltam, az embert, aki a kantáta bevezetéseként elmondja, elszavalja az általa fordított román népballadát. A rádió már többször követte ezt a gyakorlatot, és én ilyenkor magamban azonnal kiszélesítettem a mindenkorra követendő úzust: mindenütt, ahol ez a Bartók mű elhangzik, valahogy kötelezővé kéne tenni e szöveglemez leforgatását. Miért? Mert így egész és maradéktalan. Ember és mű egysége itt törés nélkül dokumentálódik. És ez, ennyi az egész Bartók-pálya lényege. Bartók örök jelenvalósága: a mű, de itt és ez esetben valami ajándékba kapott toldalékról, ráadásról van szó: jelenvalósága emberközelben, fizikai közvetlenségben is érzékelhetővé válik: zenéjét emberszó invo- kálja és ez az emberi hang még melegebbé, forróbbá, sodróbbá fokozza az átmenetet, az átsugárzást a megfoghatatlanba, a zene mindent átjáró teljességébe. Egyszerű ez a profán hang, és megrázóbbat, felemelőbbet alig ismerek nála. A lemez egy hangvételt rögzít, mely nem süllyed és nem emelkedik. Bartók itt szürke monotón hangú narrátora önmagának, de ha jobban odafigyelünk, ez a hangfekvés, — ez a lágyságában átkarcolt hang, mely hol érdes-rekedten serceg, hol simogatóan csitul — a bartóki változatlanság, a kitartás és makacs tántoríthatatlanság egyik legfontosabb alapszövegévé és alaphangjává lényegül. Ezt kapja aztán fel a zene, a minden másnak elérhetetlen magasságba és zuhintó mélységbe. Dac és szomorúság, megszokottság és elvágyás, kérlelés és kérlel- hetelenség, és — szabadság, szabadság, mely egyjelentésű a tisztasággal, a tiszta vizű forrással. „Mivel én vagyok a forrás, a művem azonos velem“, vallotta Agatha Fassettnek. A szöveglemez az embert játszotta elénk. Feladatunk ezzel önmagától adódik: Bartók emberi és kortársi magatartását kell soron követnünk. A Cantata profana, melyet Bartók — Denijs Dilié tanúsága szerint — minden műve közül a legjobban szeretett, az a forrásvidék, melyből kiindulón — és medrét, folyását követve — felvázolhatjuk a bartóki lényeget, mely nem más, mint az erkölcsi magatartás szigorú következetessége: a zavartalan vizű tiszta forrás folyománya. Bartók: morális fenomén. A Cantata profana szövegét egy román népballada adta. Egy magyar folklórista, egy magyar zeneszerző vüággá tágította. De idült sovinizmusok mégcsak a népdal-gyűjtés értelmét és értékét sem tudták felfogni: a magyar sovinizmus Fábry Zoltán
