Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Tadeusz Róžewicz: Adattár (Tőzsér Árpád fordítása)

AZ ANYA: Ezt nekem soha nem mondtad ... AZ APA: Ismert dolog, hogy a megnemtermé- kenyltett lepke lárvákat szül. Nem kevésbé érdekes a parthenogenézis. A VÉNEK KARA: zavarog zendül zergeszakáll zombori zománc zuhatag zúza AZ APA (az óráját nézi): Nem várhatják, hogy itt most aprólékosan leírjuk a szerelem mai mechanizmusát az élőlények vala­mennyi fajánál. Az elég sokáig tartana, terjedelmes és érdektelen lenne. A tücs­köknél a hímnek zeneszerszáma van, a nőstény viszont hallószerrel van megaján­dékozva, amely a hátsó lábain van elhe­lyezve. így van ez a réti kabócák esetében is, hangot csak a hím képes adni. Ezek a hangok a szerelem kiáltásai? AZ ANYA: Nem tudom. AZ APA (az óráját nézi): Ha valahova menni kell, hát menni kell, el ne késsünk ... Leg­jobb lesz Péterkém, hogy ha nem gondolsz semmiféle butaságra. (Az apa az alvó Hős fölé hajol, s homlokon csókolja. A szülők eltávoznak.) A HŐS: Kár, hogy aludtál. Apám érdekes dol­gokról tartott előadást. A TITKÁRNŐ: Tehát neked apád is van? Cso­dálatos. A HŐS: Anyám is. A TITKÁRNŐ (nevet): Ha-ha-ha-ha! A HŐS: Mit nevetsz? A TITKÁRNŐ: Nem tudlak elképzelni embrió­nak. Te olyan kicsi voltál, mint a kisuj- jam? A HŐS: Olyan. A TITKÁRNŐ: S aztán szoptattak? A HŐS: Üvegből etettek. A TITKÁRNŐ: A pelenkába csináltál?, sárga kis rakásokat... és a bajúszod? Mikor nőtt bajúszod? A HŐS: Hétfőn. A TITKÁRNŐ: Ő milyen basszus hangon beszél az én kis kakasom ... A HŐS:' Szegény apám... A TITKÁRNŐ: Szegény? Beszélj nekem az apádról. A HŐS: Hogyha az én apám hajóskapitány vagy püspök lenne hogyha szablyája csillagja szalagja koro­nája trónja lenne hogyha felfedezné Amerikát bevenne egy hegycsúcsot egyszóval hogyha csak egy kicsit más lenne mint más szürke ember ... A TITKÁRNŐ: Drágám, az emberek nem szür­kék! A HŐS: ...hogyha más lenne mint más szürke ember hogyha emberevő Lollobrigida vagy űrhajós lenne ... De hát ő csak hivatalnokocska volt egy kisvárosban Olyan volt mint én mint te mint mi mindnyájan. Az olyan emberek gyorsan távoznak. Elfe­lejtik őket. Távozzon s felejtsen el. Nincs igazam? Már is felejtett. (A titkárnő almát vesz a kezébe.) Amikor kis fiú voltam tűzoltó akartam lenni. Azt akartam, hogy fényes sisakom, derékszíjjam s baltám legyen. Azt álmodtam, hogy az égő házból megmentek egy ismerős kislányt, s mind­nyájan csodálnak, hálálkodnak, s érdem­rendet tűznek a mellemre. Futkároztam az udvaron, széttártam a karom (kinyújtja a két karját és zúg mint a motor,) s azt is álmodtam, hogy repülő vagyok és pilóta. Kiscsikónak is álmodtam magam... De aztán mikor iskolába kezdtem járni, meg­változtak az álmaim, utazó akartam lenni, milliomos, költő vagy szent. A TITKÁRNŐ: És most? A HŐS: Most mindig egyenlő vagyok magam­mal. Olyan sokáig vándoroltam, hogy elér­tem sajátmagamhoz. A TITKÁRNŐ: Sajátmagadhoz? És az ott mi­lyen? Mi van ott? A HŐS: Semmi. Minden bent van. De minden csak átúszik rajtam. A látóhatár egyre ki­sebb és kisebb. Legjobban akkor látok, ha becsukom a szemem. Bezárt szemmel látom a szerelmet, a hitet és az igazsá­got... A TITKÁRNŐ: Ahhoz nem értek. A HŐS: Igen, így van ez ... A TITKÁRNŐ (odaadja a hősnek az almát): Edd meg ... Engedj a kísértésnek ... El­aludt! (Ráül az ágyra. Mosolyog, beleharap az almába.) A férfiak szörnyen gyerekesek. Mindig törnek valami felé, és ha elérik a céljukat, kétségbeesnek. Sietnek, küzde­nek. Soha se érne meg bennük a magzat. Figyelmetlenek. Egyetlenegy se lenne ké­pes kilenc hónapig óvni a meg nem szüle­tett gyermeket. Milyen jő, hogy éppen mi hordjuk és szüljük az életet... Ők a meg­testesült absztrakció. S abban a halál rej­lik ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom