Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Tadeusz Róžewicz: Adattár (Tőzsér Árpád fordítása)
AZ ANYA: Ezt nekem soha nem mondtad ... AZ APA: Ismert dolog, hogy a megnemtermé- kenyltett lepke lárvákat szül. Nem kevésbé érdekes a parthenogenézis. A VÉNEK KARA: zavarog zendül zergeszakáll zombori zománc zuhatag zúza AZ APA (az óráját nézi): Nem várhatják, hogy itt most aprólékosan leírjuk a szerelem mai mechanizmusát az élőlények valamennyi fajánál. Az elég sokáig tartana, terjedelmes és érdektelen lenne. A tücsköknél a hímnek zeneszerszáma van, a nőstény viszont hallószerrel van megajándékozva, amely a hátsó lábain van elhelyezve. így van ez a réti kabócák esetében is, hangot csak a hím képes adni. Ezek a hangok a szerelem kiáltásai? AZ ANYA: Nem tudom. AZ APA (az óráját nézi): Ha valahova menni kell, hát menni kell, el ne késsünk ... Legjobb lesz Péterkém, hogy ha nem gondolsz semmiféle butaságra. (Az apa az alvó Hős fölé hajol, s homlokon csókolja. A szülők eltávoznak.) A HŐS: Kár, hogy aludtál. Apám érdekes dolgokról tartott előadást. A TITKÁRNŐ: Tehát neked apád is van? Csodálatos. A HŐS: Anyám is. A TITKÁRNŐ (nevet): Ha-ha-ha-ha! A HŐS: Mit nevetsz? A TITKÁRNŐ: Nem tudlak elképzelni embriónak. Te olyan kicsi voltál, mint a kisuj- jam? A HŐS: Olyan. A TITKÁRNŐ: S aztán szoptattak? A HŐS: Üvegből etettek. A TITKÁRNŐ: A pelenkába csináltál?, sárga kis rakásokat... és a bajúszod? Mikor nőtt bajúszod? A HŐS: Hétfőn. A TITKÁRNŐ: Ő milyen basszus hangon beszél az én kis kakasom ... A HŐS:' Szegény apám... A TITKÁRNŐ: Szegény? Beszélj nekem az apádról. A HŐS: Hogyha az én apám hajóskapitány vagy püspök lenne hogyha szablyája csillagja szalagja koronája trónja lenne hogyha felfedezné Amerikát bevenne egy hegycsúcsot egyszóval hogyha csak egy kicsit más lenne mint más szürke ember ... A TITKÁRNŐ: Drágám, az emberek nem szürkék! A HŐS: ...hogyha más lenne mint más szürke ember hogyha emberevő Lollobrigida vagy űrhajós lenne ... De hát ő csak hivatalnokocska volt egy kisvárosban Olyan volt mint én mint te mint mi mindnyájan. Az olyan emberek gyorsan távoznak. Elfelejtik őket. Távozzon s felejtsen el. Nincs igazam? Már is felejtett. (A titkárnő almát vesz a kezébe.) Amikor kis fiú voltam tűzoltó akartam lenni. Azt akartam, hogy fényes sisakom, derékszíjjam s baltám legyen. Azt álmodtam, hogy az égő házból megmentek egy ismerős kislányt, s mindnyájan csodálnak, hálálkodnak, s érdemrendet tűznek a mellemre. Futkároztam az udvaron, széttártam a karom (kinyújtja a két karját és zúg mint a motor,) s azt is álmodtam, hogy repülő vagyok és pilóta. Kiscsikónak is álmodtam magam... De aztán mikor iskolába kezdtem járni, megváltoztak az álmaim, utazó akartam lenni, milliomos, költő vagy szent. A TITKÁRNŐ: És most? A HŐS: Most mindig egyenlő vagyok magammal. Olyan sokáig vándoroltam, hogy elértem sajátmagamhoz. A TITKÁRNŐ: Sajátmagadhoz? És az ott milyen? Mi van ott? A HŐS: Semmi. Minden bent van. De minden csak átúszik rajtam. A látóhatár egyre kisebb és kisebb. Legjobban akkor látok, ha becsukom a szemem. Bezárt szemmel látom a szerelmet, a hitet és az igazságot... A TITKÁRNŐ: Ahhoz nem értek. A HŐS: Igen, így van ez ... A TITKÁRNŐ (odaadja a hősnek az almát): Edd meg ... Engedj a kísértésnek ... Elaludt! (Ráül az ágyra. Mosolyog, beleharap az almába.) A férfiak szörnyen gyerekesek. Mindig törnek valami felé, és ha elérik a céljukat, kétségbeesnek. Sietnek, küzdenek. Soha se érne meg bennük a magzat. Figyelmetlenek. Egyetlenegy se lenne képes kilenc hónapig óvni a meg nem született gyermeket. Milyen jő, hogy éppen mi hordjuk és szüljük az életet... Ők a megtestesült absztrakció. S abban a halál rejlik ...
