Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Gál Sándor: Láz és rontás
Mi már így vagyunk fakó hallgatag kövek Két rend hézagából kinőtt 27 évesek Itt maradt árvák apátlan tekergő sár jak Akik valamit azért mégis nagyon akarnak Valami bizonyosat utat hogy legyen hol járni Egy szilaj mondatot amely nem fog fájni Egy marék földet itt ezen a helyen — Bocsáss meg asszony védj meg ó szerelem 2. Itt vagyok egyedül Rám szakadt a hajnal Diófák ölelnek Ágas hatalommal Novemberi köd száll Elhagynak a szavak Elhagynám nem tudom Tegnapi magamat Csontomban tűz lobbant Oltani se lehet Világgá ragadják Tegnap-támadt szelek Osztódok osztódok Elszórnak az évek Magukba szippantalak Ember-mindenségek Ki érti a közeit Ki érti a távolt Egy asszony életét Melyet pénzre váltott 3. Ide értem keserű igazságaimat ki érti Fehér ingem szakadozott arcomon olajfolt lobban Kristály-áradású folyóimban szemérmetlen halak fürödnek A Napom lassan elfogy mint gyermek kezében a narancs Vágyaimat lecsapolták hosszú csatornák mélyére Hidaimon száraz lábbal átmehet akárki Néha kiáltok hangom elnyeli a magasság Bölcs kövek közé ülök s nem tudok tovább menni Ide köt minden ehhez a tájhoz ide kötöztek Szerelmeimtől elbúcsúztam néma fölénnyel S fáj most bennem minden virradat s minden éjszaka Egyszerre fekszem s egyszerre kelek mindannyiokkal Fájdalmaimból építem a legszebb gondolatokat S a halált úgy érzem már mint ti a kenyér ízét Nem hiszem hogy van hihetetlen az ember előtt Nem hiszem hogy van csoda az emberen kívül Bizonyítani nem tudok semmit de sejtem a Minden* Éjszakai ismeretlen ösvények felé igazítanak Ö halál
