Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
Cinkosan összenevetnek. Kuncogva kavarják maguk alatt a port. Bő szoknyájuk ringó ráncai és pajzán kacarászásuk sokáig utánuk hullámzik. — Nem hül meg náluk a szó, visszaadják — szóltam az öreghez. — Ügy szép az asszony, ha tudja magát védeni. — Hogy megyen sora — kérdeztem tőle időnként. A válasz mindig rövid és egyszerű volt: — A pásztor mások után él. Többet sohasem mondott magáról. Ha kérdezősködtek élete gondja-baja felől, hallgatott, vagy átlépve az érdeklődő kíváncsiságán, másra terelte a szót. — Zarándokok — bökött az ösvényen kígyózó napszámosok sorára. — Muszájból teszik — kellemetlenkedtem a pásztor fáradt mosolyába. — Van, aki már húsz éve itt görnyed, más levegőn nem bírná. — Kenyérgond — vetettem ismét ellent. " — Zarándokok, templom helyett is megjárja ez a nyugalom... nyugtat, megtisztít... Kétkedve kerestem az öreg szemét, zavartalak találtam az előző szavakat. — Ezeken a domboldalakon nem fogamzik bűn ... Minden ember egy mese ... mese és öröm. Jókedv. Az élet mese és öröm... Jó nap van, szép ég van és közbe vannak az emberi kezek. A kezek kötik össze a földet az éggel... Az ujjak végére szárad a föld pora ... Ősz lesz, mire megereszt a rög, megadja magát, jókedvet terem a föld. — Aztán leisszák magukat és világodnak — ízetlenkedtem közbe. — Inkább segítsen számolni... előttem már összefutnak a dolgok, a poharat hordónak képzelem, hiába szorzok ... — Mire kíváncsi? — kérdeztem. — Számolja össze a hordók számát. A levegőbe bámultam, mintha onnan várnám a csodálatos feladat végeredményét. — Segítsen összeadni, hány hordót szűrtek meg azóta, hogy termést hozott az első vessző ... Maga fiatalabb ... — Ezt csak találgatni lehet... — Telne belőle egy takaros kis folyó ... Ha a karókat nézem, nekem már káprázik a szemem, én már csak az ösvényeket látom, amiken bor folyik... Bennem öszefolynak a szüretek is. A kerülő mindig meghúzódva áll, nappal maga előtt engedi az embereket, éjjel a háta mögül közelítenek. Én mindem csak féloldalról látok. A kerülő Miatyánk is azt mondja: „Előre nézz és oldalra figyelj!“ Ehhez idomult az emlékezetem is. Már csak azt hallja meg a fülem, ami hátulról közelít, a szüreteket, a jókedvű nótákat, a kurjantásokat, ami vigasztal... A vén embernek vigasztaló kell... — Ne keseregjen — próbáltam felderíteni, de mintha nem hallotta volna, folytatta:-----Komolyodik a világ, mintha naponta tartanának bűnbánatot, hazug bűnbánatot. Nem tudnak igazán szomorkodni, vigadni sem. Minden csak egy pillanatig tart... A rra eszméltem, hogy a katona megrázza vállalamat. — Nem figyel? — kérdezte megbántottam Dadogva mentegetőztem; a gondolatszálak még a pásztor alakját tartották. Levélrezdüléssel ezelőtt még mellettem ült, pipázott és kínnal-bajjal próbálta sorba rendezni a sebhelyes mondatokat. Nincs sehol. Az élő hangja közelebb van, mint a holt emléke. Látóhatár alá tűnt a pásztorfelhő és onnan, messziről figyeli a csillagszőlők hajlongó napszámosait... — Végül is a szőlőhegyen ismerkedtem meg a Gallai lánnyal. Arra jártunk járőrbe és egy jószívű pásztor a Gallai-borház lócáján valósággal összeadott vele. — És a lány? — Örült, megörült nekem, mintha már régen várt volna. Eleinte nem is értettem. Nem ellenkezett egy mozdulattal sem. Az első ölelés vérszerződés volt... Mikor látta utoljára? — kérdezte aztán váratlanul felém fordulva.
